A neves 18. századi erdélyi történetíró, Benkő József (1740–1814) a magyar krónikák alapján azt írja (1791), hogy Attila halála után a hunok nagyobb része elhagyta a Kárpát-medencét. A székelyek a hunok Kárpát-medencei maradékai. A székelyeket sem az avarok, sem a magyarok nem bántották, mivel mind eredetükre, mind nyelvükre nézve atyafiakként tekintettek rájuk.
Az avar uralom a Kárpát-medencében mintegy száz évvel Attila hun király halála (453) után, 568-ban kezdődött. Az avarok először a longobárdokkal szövetségben legyőzték a Kárpát-medence keleti felén található gepidákat, majd a longobárdok Észak-Itáliába távozása után kiterjesztették uralmukat az egész Kárpát-medencére.
Az avarok két fő „alkotóelemének” a fekete és fehér hunokkal azonosított uar és a chuni népeket tekintik. Ők hozták be Európába a vaskengyel használatát, amely akkoriban forradalmi változást jelentett a hadviselésben. A vaskengyel nem sokkal korábban a mai Észak-Kína (Kelet-Turkesztán) területén jelent meg. Sem Attila, sem Nagy Károly nem használta még a vaskengyelt, ahogy ez a róluk készült ábrázolásokról is megállapítható. Egy, a 6. században a nyugati türk birodalomban járt bizánci követ adott hírt arról a türk–avar konfliktusról, amelynek eredményeként a legyőzött avarok nyugatra távoztak. A 7. században a Kárpát-medencében már erős volt az avar uralom, a kagánok seregei egyaránt pusztították Nyugat–Európát és Bizáncot, a keresztény államok súlyos adókat fizettek nekik.
2013. 03. 08. (XVII/10)
