Dr. Gyarmathy Éva pszichológus, kutató előadásában történelmi ívet rajzolt fel. Az ókorban természetes szóbeliséget felváltani kezdő írásbeliség ellen akkoriban harcos indulattal lépett fel Szókratész, aki az emberi emlékezőképességet féltette az új kultúrától. Hiába. És az új kulturális szokások – több évszázad alatt megvalósuló – térnyerésének köszönhetően általánossá vált a logikai gondolkodás. Gyarmathy szerint most hasonló váltásnak lehetünk tanúi, mely sokkal gyorsabban zajlik, s az idősebb generációk félelmeinek oka, hogy még csak az elején tartunk. Amerikából már hallhattunk olyan híreket, hogy egyes államokban nem is tanítják kézírásra a gyerekeket az iskolában. Nem is az a fő kérdés, tudunk-e írni vagy sem, hanem az, hogy mit veszítünk ezzel! Azok a képességek, készségek, amelyeket nem használunk, elsorvadnak, mint a kézíráshoz elengedhetetlen magas szintű szem-kéz koordináció, finommotorika, kontrollfunkciók. A változó igények következménye más készségek fejlődése, eltérő agyműködés (lásd Susan Greenfield angol agykutató kísérleteit). A literalitásra jellemző gondolkodásmód lineáris, logikus, rendszerszerű, a részletekre és tényekre koncentráló analitikus gondolkodás. Cogito ergo sum – Gondolkodom, tehát vagyok. A digitális világgal elterjedő audiovizualitás ezzel szemben az egészben való látásmódot, a képzeletet, érzéseket és megérzéseket, a szimbólumokat és képeket részesíti előnyben. A térben való gondolkodásnak, a művészetnek, a lehetőségek felismerésének, a kockázatvállalásnak és az egyidejűségnek a világa ez. A hiedelmek és hitek világa. Hisszük, hogy ha rákattintunk egy ikonra, akkor ez és ez fog történni. Hogyan? Miért? Azt még a rendszergazda sem tudja. Sentio ergo sum – Érzékelek, tehát vagyok. Csakhogy a képek és hangok nem rögzülnek, ha hiányzik a kivitelezés. A pszichológusnő szerint olyan játékokkal, mint például a sakk, valamint mozgással, művészeti tevékenységekkel szintén elérhető a megfelelő idegpályák fejlesztése. A kultúra – az ő megfogalmazása alapján – nem ötezer kötetes könyvtár, hanem jártasság olyan területeken, melyek művelik az ember idegrendszerét, hogy tudjon gondolkodni.
A digitális világ ma már adottság. Ténykérdés, melyet jobb, ha tudomásul veszünk. Nem harcolni kell ellene, hanem megismerni előnyeit és veszélyeit egyaránt, és felkészülni a kihívásokra. A fent említett gondolkodási sajátosságok például hasznosak is lehetnek, csak más területeken, másképp, ugyanakkor a régit sem dobhatjuk ki a szemétbe, hiszen nekünk, felnőtteknek kell ezt a generációt megtanítani a rendszerekre, melyeket ők aztán már könnyedén töltenek ki változatos és bőséges tartalmakkal. S ami még fontosabb: nekünk kell átadnunk számukra azokat az értékeket, melyek viszonyítási pontok lehetnek, melyek segítségével értelmes és hasznos módon tudják felhasználni a digitális eszközök nyújtotta lehetőségeket.
Tari Annamária pszichológus, az Y generáció és a Z generáció című könyvek szerzője a gyerek-felnőtt kapcsolatokat, illetve az iskolát eddig működtető tekintélyi rend megváltozására hívja fel a figyelmet. A gyerekek és a felnőttek világának korábbi éles elkülönüléséből adódó aszimmetrikus viszony elmozdul egyfajta fordított szocializáció irányába, hiszen a fiatalok hozzáférnek minden információhoz, korán önálló fogyasztókká válnak, és persze magától értetődően kezelik az új technikai eszközöket. A folyamat azonban ellentmondásos. A Z nemzedék érettsége mozaikszerű, az előbb említett felnőttes attitűdök mellett infantilis viselkedés és érzelmi inkontinencia jellemző rájuk, azaz lelki tartalmaikat feldolgozás nélkül, szinte azonnal „kieresztik”, hogy megszabaduljanak a szorongástól. A folyamatos online élet következményei közé sorolható az a fajta önállóság, látszatszabadság, amely koordinációs rendszerek, korlátok nélkül a gyerekeket félelemmel és a kiszolgáltatottság érzetével tölti el. Még kialakulatlan személyiséggel lépnek bele az online kíméletlen világába, ahol túlsúlyban vannak a nárcisztikus karakterek, akiknek a mintájára sokan kötelezőnek érzik teljes éle-tük nyilvánossá tételét. A magánélet, a személyes szféra eltűnése – körítve a családi kommunikáció radikális csökkenésével – megint csak szorongást okoz. Felmérések szerint ma egy átlagos családban napi hét perc jut a gyerekkel való kapcsolatteremtésre, amelybe ha beleszámítjuk a „vettél-e föl sálat”, „megírtad-e a leckédet” és a „menjél már lefeküdni” típusú sztereotip mondatokat, kiszámítható, mennyi jut a gyerek személyének szóló valódi, minőségi figyelemre. Ezek után nem is csodálkozhatunk, ha az online személyiség kialakulásával egy új dimenziót vél fölfedezni a fiatal, ahol a lájkolás és kommentelés arról ad visszajelzést, hogy van, aki észrevesz, vagyis „Lájkolnak, tehát vagyok”.
Ságvári Bence szociológus, kutató számolt be a 2008-ban 20–29 éves magyar fiatalok körében az internethasználatról végzett felmérés eredményeiről. Ennek alapján a felső kategóriába tartozó fiatalok 52 százalékot tesznek ki, és a digitális elit, a digitális bennszülött, illetve középosztály elnevezésű csoportokba sorolhatók. Mindnyájukra jellemző az aktív internethasználat. A legfelsőbb csoportba tartozók (22 százalék) általában egyetemisták, idegen nyelveken beszélnek, rendszeres olvasók, és az úgynevezett magas kultúra élvezői. A bennszülöttek és a középosztály azonban már nem követi az elit kulturális szokásait.
Ezt a réteget egy éles határ választja el az átmeneti kategóriától, amelybe 16 százalék tartozik. Ők hagyományos tömegkultúra-fogyasztók, sokat tévéznek, és valamilyen mértékben használják az internetet is.
Az alsó 32 százalékba sorolhatók a hagyományos szórakozók, akik otthon vagy a kocsmában töltik idejük nagy részét, s ha elérhető is számukra valahogy az internet, nem nagyon élnek vele. Az olvasás, színház vagy múzeumok látogatása ugyanúgy nem jellemző rájuk, mint a magasabb szintű iskolai végzettség. Ide tartozik még az úgynevezett „elveszett generáció” is, akik sehová sem járnak, internet-hozzáférésük egyáltalán nincs, és sokan munkanélküliek.
Látható tehát, hogy az iskolázottsági és feltehetőleg az anyagi szint emelkedésével jár együtt a legaktívabb internethasználat, de ez csak egy szűk réteg esetében jár együtt más kulturális tevékenységek aktív művelésével. Kérdés, hogy a felnövekvő Z generáció felhasználói szokásai mennyiben követik majd ezeket a jellemzőket.
Ságvári szerint minél aktívabb internet-felhasználó a szülő, annál inkább és annál nagyobb kompetenciával tanítja meg erre gyermekét. Míg azok a szülők, akik a netet kevéssé ismerik, általában csak félelmeiket fogalmazzák meg és tiltanak, ami nem vezet megfelelő eredményre. A digitális világban teljesen ismeretlen szülők pedig egyáltalán nem foglalkoznak gyermekük internetes szokásaival, ami természetesen szintén veszélyeket hordozó hozzáállás.
Ostorics László, az Oktatási Hivatal munkatársa a 2009-es PISA-mérés azon részét ismertette, amely a digitális szövegértésre irányult. Míg a hagyományos szövegértés szintje javult Magyarországon, addig utóbbi mélyen az európai átlag alatt van. A mérésekből kiderül, hogy a szövegértés szoros összefüggésben van a hatékony tanulási stratégiák (pl. vázlatírás, a tartalom összefoglalása) alkalmazásával. Vagyis a lényeg az, mennyire elmélyülten olvasunk, és nem a mennyiség számít elsősorban. Az online közösségi tevékenységek nem, míg az információkeresés növeli a szövegértés színvonalát. A mérés fontos üzenete, hogy hazánkban a tanulók eredményét szociális, gazdasági és kulturális hátterük sokkal inkább befolyásolja, mint a többi OECD-országban.
Zárógondolatként a konferencia kerekasztal-beszélgetéséből idézek egy hozzászólást:
„Szeressük gyermekeinket, bízzunk bennük, és ismerjük meg a világukat! Ha kreativitásra neveljük őket, akkor a digitális eszközöket is kreatívan fogják használni.”
„Az én kábítószerem a média, elveszett vagyok nélküle”
Képzeljünk el egy olyan napot, amikor nem szól a rádió, nem nézünk tévét, nem ülünk le a számítógép elé, hogy elolvassuk az e-mailjeinket, nem kapcsoljuk be a mobiltelefonunkat még annyi időre sem, hogy a Facebookon vagy a Twitteren megnézzük, ki mit csinál éppen, sőt még az iPodunkat is a komódon felejtjük! Mindezt pedig azzal fejeljük meg, hogy még a kedvenc újságjainkat sem olvassuk el. Egy tanulmány szerint a mai fiatal generáció alig 20 százaléka képes erre egyáltalán, és ők sem elvonási tünetek nélkül.
Egy amerikai tanulmány, amelynek eredményeit a Psychological Science magazin következő számában publikálják majd, átfogóan vizsgálta, hogy mennyire képesek az emberek bizonyos vágyaknak, köztük a médiának vagy az internetnek ellenállni. A kutatásban 205 felnőttet vizsgáltak meg úgy, hogy egy BlackBerry készüléken mindennap hétszer, változó időpontokban jelzéseket küldtek nekik, a vizsgált személyeknek pedig le kellett írniuk, hogy mire éreztek vágyat ezekben az időpontokban, milyen erős volt a sürgetés, és hogy szívesen engedtek volna-e ennek a vágynak, vagy inkább ellen akartak állni. A kutatás szerint a legerősebb vágyat az alvás és szex okozta a vizsgált személyekben, ám még ezeknek is könnyebben ellent tudtak állni, mint annak, hogy elolvassák az e-mailjeiket, vagy megnézzék a Facebook-oldalukat. Wilhelm Hofmann, aki a chicagói egyetem professzoraként a vizsgálat egyik vezetője volt, a következőket mondta a Guardian brit magazinnak: „A média iránti vágyat összehasonlíthatóan nehezebb leküzdeni, mert ezek széles körben elérhető eszközök, és mert úgy érezzük, nem olyan nagy dolog ezekkel foglalkozni, még akkor sem, ha ellen akarunk állni a sürgetésnek. Így aztán, még ha nem is jár közvetlenül semmilyen következménnyel, ha engedünk a vágynak, a rendszeres használat mégis rengeteg időt ellop az embertől.”
A Salzburgi Akadémia és az ICMPA (International Center for Media and the Public Agenda) által elvégzett, a The world unplugged (Konnektorból kihúzott világ) című, kicsit célzottabb vizsgálatban ezer 17 és 23 év közötti fiatal vett részt világszerte. Az eredmények megmutatták, hogy a fiatalok legnagyobb része még 24 órára is képtelen elszakadni az internettől és a médiától, még úgy is, hogy olvashat könyveket, vagy használhatja a vezetékes telefont. Legtöbbjük a 24 óra leteltét sem volt képes kivárni. Olyannyira eluralkodott a komputergeneráción a médiafüggőség, hogy a résztvevők közül minden ötödik fizikailag is olyan tüneteket észlelt magán, mintha drogelvonón venne részt: remegés, dekoncentráltság, hidegrázás, ingerlékenység, idegesség, sőt paranoia voltak azok a tünetek, amelyeket az önkéntesek a kutatók által kért naplójukba lejegyeztek.
A naplókból az is kiderült, hogy a résztvevők számára igencsak meglepő volt saját függőségük, ugyanis általános meglátás az, hogy ezek a dolgok nincsenek káros hatással az ember életére, legalábbis nem abban az értelemben, mint az alkohol, a drog vagy a dohányzás, így nagyon kevésszer esik szó függőségről, amikor a Facebook vagy online hírportálok kerülnek szóba. A legtöbb fiatal mindaddig nem volt tudatában saját függősége mértékének, amíg ki nem próbálta a vizsgált 24 órás „elvonókúrát”.
Alig 21 százalék nyilatkozta azt, hogy képes volt pozitív dolgokat is felismerni a helyzetben – a zene nélküli csendben meghallották a madárcsicsergést, vagy hogy emberek laknak a szomszéd lakásban, sőt, többen azt is elismerték, hogy a kütyükön keresztül megszokott kommunikáció helyett szükségszerűen újra „elővett” élő interakcióban sokkal mélyebb témákról sikerült beszélgetniük, mint bármikor az interneten.
A túlnyomó többség azonban ilyen élményekről számolt be: „Függő vagyok. Nincs szükségem alkoholra, kokainra vagy a társadalmi romlottság más, kisiklott formáira. Az én kábítószerem a média, elveszett vagyok nélküle.” Egy másik naplóbejegyzés a következőket tartalmazza: „Bulimiássá váltam a médiára. Teljes 15 órán keresztül éheztettem magam, majd teljes gőzzel belevetettem magam a zabálásba.”
A tanulmány öt pontban foglalta össze a leglényegesebb eredményeket. Az első következtetés szerint a fiatalok szinte ugyanazokat a kifejezéseket használták saját függőségük kifejezésére, sőt, a függőség kifejezést kevés kivételtől eltekintve mindegyik naplóban meg lehetett találni. A második következtetés az volt, hogy a fiatalok nem szeretik a média nélküli állapotot, mert az ő világukban a média egyet jelent a családdal és a barátokkal. A harmadik konklúzió, hogy a média-generáció nem hűséges egyetlen kimondott hírforráshoz sem, és gyakran nem különböztetik meg a személyes jellegű információkat az egyéb hírektől. A legtöbb esetben másodkézből, ismerősökön keresztül tájékozódnak a hírekről.
Az egyik legaggasztóbb következtetés a negyedik pont, amely szerint a 18 és 21 év közötti egyetemisták folyamatosan be vannak jelentkezve a Facebookra, és megállás nélkül küldözgetik az üzeneteket, mivel ez azt az érzést kelti, hogy állandó kapcsolatban vannak a barátaikkal. A legutolsó megállapítás pedig az, hogy tévé és újságok nélkül még el is lennének valahogy a fiatalok, de ha elvesszük az iPodjukat vagy a zenelejátszójukat, teljesen elveszetté válnak.
Mindezek után hátravan az a kérdés, hogy vajon mi a teendő. Angliában tavaly már létrejött olyan intézmény, ahol internet- vagy közösségiportál-függő gyerekeket kezelnek. A módszer egyszerű:
a számítógépes játékokra, internetre vagy közösségi portálokra pazarolt idő drasztikus csökkentése, amivel párhuzamosan a gyerekeket szemtől szemben zajló kommunikációs helyzetekbe vonják be, és tudatosítják bennük, hogy milyen a helyes kapcsolat a telefonjukkal, a Face-book oldalukkal vagy a számítógépes játékokkal. Segítséget nyújtanak abban is, hogy legyen megfelelő fegyelmezettségük kikapcsolni ezeket. A legfontosabb mégis az, hogy kifejlődjön a magabiztosságuk a kommunikációban, mert ennek hiánya igazi extremitásokba képes hajszolni a lelkileg kevésbé erős fiatalokat. (Rimaszombati Andrea)
2012. 02. 17. (XVI/07)
