Máté Bence – a BBC ranglistáját figyelembe véve – jelenleg a világ legjobb természetfotósa, aki huszonhat éves kora ellenére már komplett vállalkozást épített egyedülálló tehetségére. Szülei, Gábor és Ildikó, mindketten pedagógusok, apukája egyben 2006 óta Pusztaszer polgármestere. „Az, hogy Bence különleges személyiség lesz, már a fogantatása pillanatában eldőlt, hiszen óriási örömmel és szeretettel hívtuk őt és az öccsét is életre” – közelítette meg elsőre talán furcsának tűnő irányból a tehetség kérdését az édesanya. Az édesapa pedig azt hangsúlyozta, hogy bár mindig támogatták, felügyelték a gyerekeik tevékenységét, de soha nem korlátozták túlságosan, nem akarták magukat, a saját vágyaikat megélni rajtuk keresztül. „Főiskolásként én is fotózgattam, de eszembe sem jutott fotóst nevelni Bencéből. Ellenben szerettem volna, ha hozzám hasonlóan jó motoros válik belőle – ám ő még biciklizni is nehezen tanult meg” – mondta Gábor, hozzátéve, hogy a dzsesszbalettől a gitározásig sok mindenre beíratták idősebb fiukat (is), de végül tizenhárom évesen a fotózás lett a szenvedélye.
Azt is megjegyezte, hogy mindig a nyitottság, a sztereotípiáktól mentes gondolkodás, a dolgok megértésére való törekvés, az elfogadás volt jellemző a családjukra. Mint ahogy a munka, az alkotás szeretete is családi örökség. „Soha nem a pénz motivált bennünket, hanem az, hogy amibe belefogunk, azt százszázalékosan csináljuk meg” – mondta Ildikó. Férje hozzátette: nem azt tűzték ki célul, hogy a gyerekeik híresek legyenek, hanem azt, hogy felfogják a körülöttük lévő világot, és boldogan éljenek – és ezt a boldogságot a Máté családban soha nem pénzben mérték. „Megmondtuk nekik, hogy mi a tanári fizetésből ezt tudjuk nyújtani, ha pluszt szeretnének, azért nekik kell megküzdeniük. Ezt ők megértették és elfogadták” – fogalmazott.
A családfő azt is hangsúlyozta, hogy Bencének már gyerekként is nagy igénye volt az önállóságra. „Nem akartuk skatulyába zárni, ezért, bár mindig figyelemmel követtük, hogy mit csinál, már kiskorától kezdve egyedül is elmehetett otthonról – először a szomszéd utcába vagy a nádasba, tizennyolc évesen pedig egy fél évet Angliában töltött egyedül. Mindig jó volt a kézügyessége, ezért már kisfiúként ollót, baltát vehetett a kezébe. Nyolcévesen önállóan retket termesztett, amit el is adott, egy évvel később pedig már negyven-hatvan nyulat tartott, amelyekhez nekünk egy ujjal sem kellett hozzányúlnunk” – sorolta Gábor. A matematikatanár apuka azt is megjegyzi, hogy nem zavarta, amikor Bence átmenetileg hármasra állt matekból, mert tudta, hogy gyermeke gyakorlatias beállítottságú, aki a „feleslegesnek tűnő” dolgokat olykor nem hajlandó befogadni, viszont a problémamegoldó készsége és kreativitása kiváló – márpedig a sikerhez ezek sokkal fontosabbak.
Az erkölcsi nevelésről szólva Bence szülei a példamutatást tartják alapvetőnek. „Ha egy adott értékrend átszövi a család életét, akkor ez a gyerekekbe is beivódik.” Ildikó végül hozzátette, hogy neki személy szerint azt is meg kellett tanulni, hogy a lelkében elengedje a már felnőtt gyermekeit. „Előbb-utóbb úgyis elmennek, de ha jó szívvel bocsátom őket útra, akkor ez mindkettőnknek könnyebb, ráadásul mindig visszajönnek” – fogalmazott.
***
„Perspektívát kell tudni adni. Ez a tehetség legnagyobb ösztönzője, és ebben elég gyengén állunk” – véli Csapó Gábor olimpiai bajnok, 272-szeres magyar válogatott vízilabdázó, edző, jogász. Szerinte a tehetségek kibontakozásának egyik legnagyobb akadálya, ha korlátok közé vannak szorítva: ilyen például a sportolók merev kategorizálása, aminek következtében senki sem kap esélyt arra, hogy összemérhesse az erejét nála jobbakkal – márpedig ez elengedhetetlen ahhoz, hogy valóban kihozhassa magából azt, ami benne van. „Hogy más példát is mondjak, elég jól ismerem a hazai nagy beatgenerációt is, és meg vagyok győződve arról, hogy csak azért nem kerültek be a világ zenei élvonalába, mert nem volt bennük késztetés arra, hogy bekerüljenek – fűzi hozzá a sportfenomén. – Nem a hazai sikerek fontosságát kérdőjelezem meg, hiszen azok állnak mindenkihez a legközelebb, bármilyen területen is mozogjon az illető. De miért ne állnánk mi helyt nemzetközi viszonylatban is? Ki tudott például tíz éve a török fociválogatottról? Márpedig ők képesek voltak feljönni. De ha a magyar sportélet egyes prominenseitől hosszú ideje mást sem lehet hallani, mint a magyarok sikertelenségének, lemaradásának vég nélküli magyarázatát, akkor a fiataloknak mi a csodától legyenek nagy ívű ambíciói?” – teszi fel a kérdést. Elismeri, hogy az érvényesülés ma egyre inkább pénzkérdés, a sport mindinkább üzlet, de állítja, hogy a pénz önmagában soha nem lesz elsődleges sikertényező. Szerinte az inspiráció, a követhető példaképek a legfontosabbak. A magyar vízilabdás közeg pedig sokoldalúan ösztönző, amiben kétségtelenül szerepet játszik a tagokra általánosan jellemző magas iskolázottság is. Nyilván meghatározó a jó családi közeg is, ahogyan azt a sportolódinasztiák vagy Zsófi lánya teniszsikerei is mutatják. De emellett nagy jelentőséget tulajdonítana annak is, hogy a celebek mellett a valódi sztárok is megfelelő nyilvánosságot és elismertséget kapjanak, azaz el kellene tudni adni őket is, s ebben sok országban előbbre tartanak, mint hazánkban. Nem véletlen, hogy magyar művészek, tudósok sora külföldön ismertebb, mint idehaza. „Gyakran felismernek az utcán, bár néha nem könnyű eldönteni, hogy ezt a Heti Hetesben való szereplésemnek vagy a sporteredményeimnek köszönhetem. Természetesen a celebeknek is megvan a maguk létjogosultsága, de a komoly teljesítményeket is jobban rivaldafénybe kellene hoznunk” – vélekedik Csapó Gábor.
***
Miklósa Erika világszerte ismert és elismert operaénekesnő tinédzserként még sportolónak készült, ugyanis kiválóan atletizált. Mint anyukája, Vera néni elmesélte, egy izomszakadás nyomán erről le kellett mondania, és akkor fordult teljesen az éneklés felé. „Egyébként már óvodás korától állandóan énekelt, kedvelte az operafilmeket is, később pedig versenyeket nyert, és helyi rendezvényeken lépett fel. Egy esküvőn hallotta meg őt Maday Lilla énektanárnő, aki azonnal mondta, hogy aki ilyen adottságokkal rendelkezik, az előtt nyitva állnak a világ operaházai, vagyis Erika világhírű operaénekes lehet” – emlékezett vissza az édesanya, hozzátéve, hogy az említett sportsérülés megkönnyítette lánya számára a döntést.
Vera néni a siker szempontjából fontos momentumként említette a szülői ráhatást. „Ösztönözni kellett, hogy tinédzserként a barátaival való szórakozás mellett fontos legyen számára a tanulás, képezze magát, ismerje fel a hangjában rejlő kivételes tehetséget. Ahhoz, hogy felvegyék a szegedi konzervatóriumba, tizenhat évesen háromévnyi zeneelméleti és gyakorlati anyagot kellett bepótolnia egy év alatt, amihez nem volt túl sok kedve. Előfordult, hogy a tanároktól tudtam meg, hogy egy ideje már nem látogatja a különórákat” – avatott be a kulisszatitkokba. A felvételi végül sikerült, sőt Berdál Valéria növendékeként Erika húszévesen, minden idők legfiatalabbjaként az Operaház magánénekese lett, azóta pedig igazi világsztárrá vált.
Anyukája szerint abban, hogy lánya ideáig eljutott, fontos szerepet játszottak azok a mesterek, akiknek a kezei alatt tanult. „Lilla néni mindig mondta nekünk és Erikának is, hogy figyeljétek meg, ez a befektetés ezerszeresen meg fog térülni. Neki és a többi tanárának, valamint Erika szorgalmának köszönhetünk mindent” – összegezte a tanulságokat Miklósa Erika édesanyja.
2011. 08. 05. (XV/31)
