hetilap

Haraszti György történészt Finta Szilvia kérdezte a nemzeti történelem e keveset emlegetett fejezetéről.Milyen helyzetben volt a magyarországi zsidóság a forradalom előtt?– A magyar és a magyarországi zsidóság történetét meg kell különböztetnünk egymástól. A történeti Magyarország tekintetében akár kétezeréves zsidó jelenlétről is beszélhetünk, hiszen a Római Birodalom Pannonia nevű tartományában is éltek zsidók. De nem nevezhetjük őket magyar zsidóknak, sőt, még a középkor vonatkozásában is csak Magyarországon élő zsidókról eshet szó. A zsidóság helyzete a 19. században megváltozott, a magyar zsidó kifejezésnek a 19. század második harmadától van értelme, amikortól a magyar és a zsidó jelző is egyaránt hangsúlyossá válik. A magyar zsidók története tehát mintegy százötven-száznyolcvan évre tekint vissza. A 18. századig a környező magyar keresztény társadalom a zsidók esetében csak a gazdasági tevékenységüket tolerálta, tűrte és tette lehetővé. Nem voltak nemesek, tehát nem játszottak szerepet az ország közéletében, mivel földet nem birtokolhattak, nem játszottak szerepet a mezőgazdaságban, és mivel a városi polgárság nem engedte be őket a céhekbe, ezért nem játszottak szerepet a céhiparban sem, így árendával, kisebb pénzügyletekkel és közvetítő kereskedelemmel kellett, hogy foglalkozzanak. A magyarországi zsidóság 1840-ig abszolút túlnyomó többségben vidéki településeken, falvakban élt, mert a városoknak joguk volt a zsidókat be nem engedni. A Magyar Országgyűlés 1840-ben hozott egy törvényi  határozatot, melynek értelmében a zsidók a bányavárosok kivételével az ország bármely városában letelepedhettek. Mi az oka annak, hogy mégis pogromhangulat alakul ki ezekben az években?– A törvénycikk következtében megkezdődött a sokkal kényelmesebb és sokkal nagyobb lehetőségeket biztosító városi élet a zsidók számára is. Óriási mérvű bevándorlás indult meg vidékről a városokba, és ez azt eredményezte, hogy a zsidók szabadon űzhetnek ipart, kereskedhetnek stb. A városok viszont foggal-körömmel próbáltak tiltakozni a zsidók megjelenése ellen, megpróbálták ezt kérvényekkel, petíciókkal kivédeni, visszacsinálni. 1848-ban pedig úgy gondolták, elérkezett a lehetőség, hogy tevőlegesen is megpróbálják megakadályozni a zsidók betelepülését. Március második felében és különösen áprilisban, húsvét táján – amely szimbolikus időpontként kiemelt jelentőségű az egyházi antijudaizmus által gerjesztett vérvádak miatt – három hullámban is sor került antiszemita atrocitásokra, szinte az összes akkor létező mai magyar városban és számos vidéki településen is. Hogyan foglaltak állást ebben a kérdésben a szabadságharc vezetői?– A magyar történelem nagyjai a 19. században a számukra nagyon is élő és aktuális zsidókérdés vonatkozásában a legkülönbözőbb álláspontokat vallották Eötvöstől – aki a leginkább emancipációpárti álláspontot képviseli – Kossuthon keresztül Széchenyiig. Széchenyinek egészen különleges elgondolásai voltak a nemzetiségi kérdésben. Ő úgy gondolta, hogy a zsidók teljes polgári egyenjogúsítása nem aktuális: ha a zsidóknak minden lehetőséget biztosítanának, Magyarország nem tudná ezt a zsidó erőfölényt feldolgozni. És ennek az elképzelésének hangot is adott. De nem antiszemita volt, hanem azt mondta, hogy a zsidókkal csínján kell bánni.