Csak mindig a hegyet nézni az akácpadról, a kőbástyának támaszkodva, csak
mindig a szabadban egy füzettel és egy tollal, sohasem véglegesen, mindig csak a
kezdet és a születés állapotában szélsusogás alatt, a könyv felelőssége és a
múlt raktározásának gondja nélkül, földet érezni a talpam alatt, elviselni a
napfényt, ne legyen semmim sem, hagyjam magam mögött a házat, ne befelé bújjak,
kifelé rejtőzzem, itt még béke van, ne azon keseregjek, hogy talán majd nem
lesz, üljek nyugodtan a kerti asztalnál, amíg nem jönnek értem, lehet, hogy már
nem is jönnek, a pad számít, és nem az, hogy bejöhetnek, szurokeső is hullhat az
égből, maradjak meg a zajtalan létezés igyekezetében annyira észrevétlen,
amennyire csak bírok.
Az ablakon át helikoptert látok, mire ezt leírom, nincs többé, az ablakomból
a helikopter átrepült a tudatomba, a valóság csak volt, az esemény, ahogy
megtörténik, emlékképpé változik át, ha volt éppen tanúja. A valóság: történés,
konfiguráció, és csak egy pillanatra van. Hol van a tegnap? Ellopták. Nem
felejtem el, hogy néznek, akkor is néznek, ha egyedül vagyok a szobában,
színpadon, akkor is, ha elrejtőzöm. Ha felállnék ettől az asztaltól, akkor az
első stációm a terasz volna, ahol tudok úgy leülni az egyik székre, hogy csak
fakoronákat lássak, nyár és nyír, fenyő és kőris áll körül. Kószálok,
véletlenekre bízom magamat, peregjen a képsor, amely csak egyszer történik meg.
El tudnám képzelni a városnak egy olyan térképét, amely aszerint sötétül és
világosodik, hogy mennyit jártam ott.
Hogy mire várok? Az életem értelmére. Jöjjön be a kertkapun, vegye le a kalapját
és köszönjön. Mondja: „Tisztelt uram, én vagyok az Ön életének az értelme”.
Milyen jogon igényelem a megmaradást? Válasz nincs, menni kell, helyet adok az
utánam érkezőknek. Kell, hogy legyen valakim, akinek örülök, akivel törődöm,
akiért dolgozom, és majd ő is továbbadja valakinek. A falon túl a feleségem szó
nélkül is tudja, hogy mi van velem. Nagy szerencse, ha a feleség is és a férj is
olyan matatós.
2007. 12. 21. (XI/51)
