Aradi megemlékezés a hősök emlékművénél. Meggyőződésből vállalt kötelesség
Október 6-ától joggal tartott minden későbbi hatalom, a ferencjóskássá szelídült dualista korszak, a "kéhlekalássan" bokacsattogtató horthysta éra, a gyökértelen "proletkultot" valló sztálinista rendszer csakúgy, mint a levert forradalom parazsán gulyáslevesét rotyogtató Kádár János-i paternalista állam.
A mártírok emléke túlélte a rendszereket, a diktátorokat, a demagógokat, a dörzsölt panamistákat és a modern kéjlovagokat. Az aradi várárok puskaropogását nem nyomta el sem a millenniumi báli muzsika, sem az országvesztéstől dühödt antiszemita szólamok, sem a csalhatatlan vezérnek szóló állva tapsolás. Ez a dörrenés ma is áthatol a szépen kisminkelt halandzsákon, a megnyerő, médiaképes külső mögött rejtőzködő kő- és gumiszíveken.
Október 6-a ma is tükröt tart a nemzet elé, és önvizsgálatra késztet. Meg tudunk-e felelni annak a mércének, amelyet a \'48-as generáció felállított? Kossuth erről így vallott 1861-ben: "A haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz." Bibó István szerint a \'48-as politikai nemzedék a magyar történelemben oly ritkán előforduló bátorság és tisztánlátás erényeit mutatta fel, aminek következtében sikerrel vezényelte le a polgári rendszerváltást.
Tudunk-e ma áldozatot vállalni magasztos célokért, erkölcsi értékekért, embertársainkért? Gyulai Gaál Miklós zalai honvédtábornok, későbbi aradi fogoly így summázta hitvallását a szabadságharc kitörésekor: "Gazdaságomat, minden más jószágaimat elhagytam drága hazám megmentéséért. Meggyőződésemért vállalt kötelességem teljesítése lesz bérem, amit tőlem senki el nem vehet."
A kérdés jelenleg az, hogy élhetővé tudjuk-e tenni Magyarországot, amelyért oly sokan életüket adták? Tudunk-e gazdák lenni a ránk hagyott országban, ki tudjuk-e fizetni a bért, vagy csak haszontalan béresek vagyunk?
Október 6-a, Arad! Az aradi várat 1763 és 1783 között építették, a Maros folyó könyökszer? kanyarulatánál, Harsch Ferdinánd tervei alapján, aki a hatszög alakúra tervezett erődítménynél a bástya- és kazamatarendszert alkalmazta. Ez a megoldás egyaránt biztosította az ellenséges ágyútűz elleni védelmet, illetve fedezékbiztos helyről az ágyúkkal és puskákkal történő kilövést. Az erődítmény 1849. június végéig a császáriak kezén volt, ekkor azonban Vécsey Károly tábornoknak sikerült megadásra kényszerítenie. A magyar várőrség a világosi fegyverletételt követően, augusztus 17-én kapitulált. Az aradi vár ma az egyik legjobb állapotban megőrzött erődítmény Európában.
Az 1849. október 6-ai kivégzéseket (lásd keretes írásunkat) követő hónapokban tovább folytak Aradon a hadbírósági tárgyalások, és újólag több halálos ítéletet hoztak, ezeket azonban jórészt hosszú évekig tartó börtönbüntetésre változtatták. Az elítéltek közül sokan itt helyben töltötték le büntetésüket a később elnyert amnesztiáig.
Az aradi rabok egyike volt Galsai Kovách Ernő honvéd őrnagy, akit 1850 márciusában 16 évi várfogságra ítéltek, ahonnan az 1856 decemberében elnyert amnesztia révén szabadult. Szabadulását követően mérnökként, a kiegyezés után pedig fogházigazgatóként dolgozott Lipótváron, Illaván, majd Vácott. Itt hunyt el 1915-ben, 90 éves korában. Hat kéziratos kötetből álló naplója a szabadságharc kiváló forrása, de megismerhetjük belőle az aradi börtönben raboskodó politikai foglyok hétköznapjait is.
Kovách részletes statisztikát állított össze az elítéltekről. Eszerint összesen 400 foglyot ítéltek várfogságra, 304 főt 10 éven felülire (2 főt 20 évre, egyikük Gaál Miklós volt), 96 főt pedig 10 éven aluli rabságra. A 400 fogolyból 183 főnek vasban kellett a büntetését eltölteni. Nem minden elítélt maradt Aradon, 129 főt más várakba szállítottak át, így Olmütz, Munkács, Kufstein, Königgrätz és egyéb helyekre. Kovách szerint "kegyelemnek volt tekinthető", ha valakit az aradi várban hagytak, és nem vitték el máshova. Az aradi politikai foglyok száma később az amnesztiák révén is csökkent, s 1857-ig valamennyien visszanyerték szabadságukat.
A foglyok sorsa nagyon nehéz lett volna, ha a vár parancsnoka, Josef Castellitz altábornagy előírásszerűen bánt volna a rabokkal. Ő azonban – Kovách szerint – egy nemes lelk? ember volt, aki 1853 őszén bekövetkezett haláláig amennyire lehetett, enyhített a foglyok helyzetén. A vasbüntetés eredetileg azt jelentette, hogy a fogoly jobb kezét és bal lábát egy lánccal kötötték össze, amelyet még éjszaka sem lehetett levenni. A várparancsnok jóvoltából azonban a foglyok kézhez kapták a bilincs kulcsát, s csupán a vár nyílt terein való sétáikon kellett a láncot magukon hordaniuk. A vasbüntetést 1850 szeptemberében uralkodói kegyelemből eltörölték, de csak azoknál, akik a szabadságharc előtt a császári-királyi hadseregben szolgáltak, a polgári hátter? tisztekre nem vonatkozott a
könnyítés. Az idáig is csak "parádénak hordozott vasat" sokan megvették, és különféle emléktárgyakat készítettek belőle.
A foglyok többségét a főbástya alatt, a Zwinger-udvar kazamatáiban helyezték el, a szerencsésebbeket pedig a vártemplom mellett lévő ferences rendház szobáiban. A kazamatákat három öl vastag földréteg borította, s ezért rendkívül egészségtelenek voltak, a dohos és nyirkos helyiségekben a csizmák s egyéb bőrneműk egy éjszaka után megpenészedtek. Kovách szerint "a humanizmus még fegyenceket sem engedett volna meg itt elhelyezni", s az embertelen körülmények következtében a foglyok nagy része köszvényes és csúzos testi bántalmakat szerzett be az évek során.
A foglyok helyzete Libényi János merényletéig (1853. február 18-a, sikertelen kísérlet Ferenc József meggyilkolására) a körülményekhez képest kedvező volt, mivel Castellitz parancsnok számos könnyítést engedélyezett. A szabályzat értelmében például csak napi egy órát lehetett volna a Zwinger-udvaron sétálással eltölteni, a foglyok mégis egész nap szabadon járhattak-kelhettek a vár belső területén. Akinek volt pénze, a várbeli kantinban ehetett-ihatott. A foglyokat családtagjaik és ismerőseik szabadon látogathatták, a nős emberek a rendház épületében, a többiektől elkülönülten találkozhattak feleségükkel, még éjszaka is. Az aradi jótékony nőegylet tagjai szintén felkeresték a rabokat. Kovách szerint a vár sétahelyein furcsa látványt nyújtottak a hölgyek körül "lánccal csörtető" gavallérok, akik igyekeztek a "szépet tenni" látogatóiknak, hogy jóindulatukat továbbra is biztosítsák. A nőegylet egyébként pénzzel, élelmiszerrel és ruhaadománnyal segélyezte a foglyokat, akik a rabruhát valamennyien polgári ruhára cserélték át.
Az aradi hölgyek a várparancsnoknál is sikerrel jártak el. "Az áldott lelk? aradi nők, mint a mi őrangyalaink, a jólelk? várparancsnokot mindjobban hatalmukba ejtve, lépésről lépésre mind többet kieszközöltek a mi helyzetünk javítására" – írta Kovách. Így elérték, hogy a foglyokat havonta egy alkalommal, vasárnap és ünnepnapokon kieresztették ismerőseikhez ebédelni, eleinte csak egyeseket, később mindazokat, kiknek jó ismerőseik voltak a városban. Ilyenkor egy káplárt rendeltek a fogoly mellé kíséretül, aki a városba érkezve pénzt kapott, és kocsmába ment, a fogoly pedig szabadon mehetett ismerőseihez. Este a Maros partjánál találkoztak, s a folyón átevezve tértek vissza a várba. Kovách szerint egyesek visszaéltek ezzel a szabadsággal, mivel éjszakára is távol maradtak, vagy a színházban és egyéb nyilvános helyeken mutatták magukat, ahol a hivatalos közegek rájuk ismertek.
1852 nyarán, magyarországi körútja során Ferenc József Aradra is ellátogatott. A foglyok feszülten várták, hogy mikor hozza számukra a küldönc az általános amnesztia örömhírét, de az uralkodó csalódást keltve távozott el Aradról (később ugyan részleges amnesztiát hirdettek).
Libényi János 1853-as sikertelen merényletének drámai következményei lettek Aradon. Kovách szerint a kamarilla a politikai foglyokon bosszulta meg magát. A várparancsnok kénytelen volt szigorító intézkedéseket életbe léptetni. Az összes fogolynak a Zwinger kazamatáiba kellett lemenni, a vár területén sem sétálhattak többé, hanem csak a Zwinger-udvaron, s a kantint sem látogathatták. Megszűnt a lehetősége annak is, hogy a foglyok időnként meglátogathassák ismerőseiket a városban.
A helyzet még tovább romlott, amikor 1853 őszén a jószív? Castellitz várparancsnok hirtelen meghalt. Az utódja, Karl Liebler altábornagy csak az előírt napi egy óra sétát engedélyezte a raboknak, a fennmaradó időt a dohos kazamatákban kellett eltölteniük. Polgári ruházatuktól is meg akarták fosztani őket, de az intézkedést nem tudták végrehajtani, mivel a foglyok ellene szegültek. Kovách az 1856-os szabadulásáig hátralévő éveket így jellemezte: "mentől tovább tartott a fogság, az osztrák kormány annál rosszabbul bánt a foglyokkal".
A mártírok elévülhetetlen érdemeire emlékeztet az 1881-ben felállított gránitobeliszk. De erre a napra emlékeztek később azok is, akik a hősök példájából kívántak erőt meríteni. Faludy György az ÁVO pincéjében 1950. október 6-án kelt versében (Október 6 címmel) így írt: "Száz év – s a magyar börtönéjjel / nem változott száz év alatt. / Száz év – s az első fordulóra / ébredtetek és lassan róva / a lépést, méláztatok róla, / mit hozott Világos, Arad: / száz év – hűséges ingaóra, / én folytatom járástokat
"
Október 6-a nyújtott vigasztalást a Nagy Imre-per vádlottjainak, s a később amnesztiával szabadult forradalmároknak. Ez a nap ma is a reménységről szól, a szabadság és hazaszeretet értékeinek időtlenségéről, a közösségért és a jövőért hozott áldozatok értelméről, a férfias helytállás szépségéről s a talmi, a rút, a nyerészkedő hiábavalóságáról. Arról, hogy az idő rostáján fennakad és semmivé válik minden elnyomás és durva szándék, s mint finom aranyszemcsék, átfolynak rajta a jövő számára kincset felhalmozó nemes cselekedetek.
(a szerző történész)
2005. 10. 07. (IX/40)
