Ambrus Attila. Kívül maradt a tojáson Fotó: Somorjai L.
A konszolidációval (nem először mondom!) Kádárnak sikerült korrumpálnia az egész magyar társadalmat. Tessék ellenpéldaképpen Csehszlovákiára gondolni. A vadbolsevista Gustav Husak meg sem próbálta konszolidálni az eltaposott Prágai Tavaszt követő szovjet gyarmati helyzetet, nem is tudta korrumpálni az egész csehszlovák társadalmat: ott a rendszerváltásig élesen elkülönült a társadalom kollaboráns és hatvannyolcas része. Mi azonban eladtuk a forradalmunkat egy tál lencséért: pontosabban, a filléres gyarapodásért, és teremtettünk egy láb- és hónaljszagú, mert lényegében koldus "fogyasztói és jóléti társadalmat".
Illetve annak a paródiáját. A lábszagú jólétért nagy árat fizettünk. A teljes morális értékzavart, és hogy elveszítettük a legfontosabb emberi (igen, szó szerint: humán!) képességünket, a jó és a rossz megkülönböztetésének képességét. Ebben a huzatos Kárpát-medencében persze voltak hagyományok, amire a pitiáner gyarapodás ideológiája építhetett. Még a Monarchiából örökölt "leben und leben lassen, stehlen und stehlen lassen" (élni és élni hagyni, lopni és lopni hagyni) szemlélet.
A puha diktatúra gyarapodni engedett, de termelőeszközt birtokolni nem. Gazdagodni lehetett, a javakat a bővített újratermelésbe
visszaforgatni nem. Kialakult a különbség a magántulajdon kapitalista mocsara, és a személyi tulajdon szocialista szentsége között. Így teremtették meg az alapját egy hedonista, szibarita életvitelnek. A rongyrázásnak. A státusszimbólumok bálványozásának. A kis bűnöket elnéztük magunknak is, másnak is. Egymásnak is. Kialakult egy szociálfeudális urambátyámrendszer. Egy hapsimhaveromrendszer. Az umbulda és a buhera világa. A termelő tőke helyett a kapcsolati tőke, mely csak a személyi tulajdon gyarapítására volt fordítható. A kölcsönös segítségnyújtások, a kaláka, és a kölcsönös szívességek világa. Csak depolitizálni kellett a közéletet; a gyarapodást az "elvek" elé helyezni.
A szovjet szellem nem volt veszélyes a mi világunkra; mindig is lenéztük az oroszokat. Nem véletlen, hogy a ruszki katonát kezdettől fogva tegeztük. A Rákosi-rendszer sem rombolt bennünk sokat. Ötvenhat bebizonyította, hogy ez a nép a bolsevista diktatúra alatt józan maradt, és nem tört meg a gerince sem.
De a konszolidációban már végzetesen összekevertük a jót a rosszal, a valóságot a vágyálmokkal. A politika nem a Grál-lovagok világa – tudomásul vettük, de ettől még azt hittük, nem lettünk tisztességtelenek, csak realisták. Lehet, hogy ez a Kádár gyilkosként kezdte, de aztán, amikor stabilizálta a hatalmát, már megpróbálta a kényszerpálya naposabb és vidámabb oldalán vezetni a rabomobilt. Jó, persze, diktatúra volt, senki sem tagadta, de azért mi voltunk a legvidámabb barakk. És igaz, hogy gyilkos önkizsákmányolás árán, de aki dolgozni akart is, tudott is, az vihette valamire. És loptunk mindent, ami nem volt odabetonozva. És máris új erkölcsi normák alakultak ki: a személyi tulajdon, amit a másik embertársam (vagy én magam) összegüriztünk, összeloptunk magunknak, az szent. De a köztulajdon azért "köz"-tulajdon, mert közös. Mindenkié. Szemesnek áll a világ, vaknak az alamizsna.
Itt tartottunk, amikor ránk köszöntött a rendszerváltás. És reméltük, hogy a szürke- és feketegazdaság majd legális lesz. Azzal nem számoltunk, hogy a legális pénzkereset után adózni kell. Azzal sem, hogy egy végigrobotolt élet után kirúgnak a munkahelyünkről mondván, hogy veszteséget termelünk. Amikor mi tisztességesen melóztunk. Ki a felelős azért, hogy a gyártás szakmai színvonala olyan alacsony, hogy hiába gürizünk, veszteséget termelünk? Talán mi, a melósok? Kiderült: tök mindegy, ki a felelős, a kérdés föl sem merült. Azt rúgták ki, akire nem volt szükség, és passz. Ebből senki nem csinált erkölcsi kérdést.
Szóval ilyen a demokrácia? Csakhogy mi nem elsősorban demokráciára vágytunk, hanem gyarapodásra! A nyugati országokéhoz közelítő életszínvonalra, amiről azt hittük, a demokrácia hozza el.
Pénzre vágytunk, világos?! Pénzre!
És az élet pénzen vehető örömeire. Kell-e termékenyebb talaj a bűnözéshez? Az illegális pénzcsináláshoz, az adómorál lezülléséhez. Különösen, amikor az orrunk előtt gazdagodtak meg nyilvánvaló gazemberek. A szocializmus magától értetődően úgy volt kapitalizmussá átalakítható, hogy a kollektív tulajdont privatizálták. A kollektív, állami termelőeszköz lerobbant állapotban volt, áron alul kellett elkótyavetyélni. De eközben azt láttuk, hogy a rendszerváltó elitek a hatalmi és kapcsolati tőkéjüket szinte ingyen váltják termelő tőkére, elképesztő gyorsasággal gazdagodnak, és rezzenéstelenül hazudnak a pofánkba! Azt akarják beadni nekünk, hogy morális-politikai célokat szolgálnak: demokratikus, szociális vagy nemzeti érdekeket.
Ha nekik lehet, nekem is lehet! Ha engem, a kitűnő karosszérialakatost kizeccöltek, már hogy a fenébe ne állnék be egy autótolvaj bandába, ha a szaktudásomat csak ott becsülik meg? Kábítószer-kereskedelem? Olajszőkítés? Mindegy! Fizetnek? Oké! Nekem gyerekeim vannak, a pénznek nincs szaga!
Aztán jött Orbán Viktor, és azt ígérte, mindent rendbe tesz, amit a rohadt komcsik elszúrtak. Aztán nem tett rendbe semmit. A rendőrség tehetetlen, a bűnözők szabadon garázdálkodnak, bankrablók és gyilkosok az utcákon grasszálnak, a gazdagokat meg az ügyvédjeik kihúzzák a slamasztikából. És akkor nekem miért legyen lelkiismeretem? Nem lesz! Akkor igenis, ússza csak meg Ambrus Attila. Ha nálam kopogtatna, én is segítenék neki. Lógjon csak meg, ne is kapják el soha! Erdélyi gyerek, szegény gyerek, élsportoló gyerek, jóarcú gyerek, senkinek nem ártott, kifosztotta a gazdagokat.
Ha egyszer ilyen a közmorál, és nem használnak az Isten-Haza-Család szentháromságáról szóló erkölcsnemesítő jobboldali szózatok, akkor jó kelet-európai szokás szerint bűnbakot kell keresni. Nem is azért, hogy legyen, akit a nép okolhat, hanem hogy legyen, akin leverje a haragját. Aki gyűlölve föloldja a stresszt. Elnézzük, hogy kiadják a Cion bölcsei
jegyzőkönyvét, egyetlen antiszemita megnyilvánulást sem büntetünk, sőt még nyilvánosságot is kapnak a televíziókban: közvetítik nekünk, mint a télen a Várban megtartott náci emlékünnepet. Akik horogkeresztet rajzolnak a holokauszt emléknapján zsidó sírokra, azokat egyszerűen rongálásért ítélik el, a szkinhedeket sem rasszizmusért, gyűlöletkeltésért, csak randalírozásért vonják felelőségre.
Szabadjára engedjük a romagyűlöletet, kibúvó mindig akad. "Nem azt utálom benne, hogy cigány, hanem azt, hogy retkes. Büdös. Nem mosakszik. Tetves és megfertőzi az én gyerekemet is. Miért nem dolgozik? Hogy nincs munka? Van munka! (Ha cigányról van szó, mindig van munka, akkor nincs munka, ha rólam van szó, mert én a szakmai végzettségemmel akármilyen klozetpucolást nem vállalhatok el.) Azért nem dolgozik, mert gyereket csinálni könnyebb, és a családi pótlékból jobban megél, mint én, aki gürizek, mint az állat!"
Itt tartottunk, amikor a Viszkist nem hagyták futni, sőt elítélték tizenhét év börtönre. Mindenki fölszisszent. Jó, Ambrus Attila csak képletesen hős, valóságosan mégiscsak bankrabló. De az, hogy néha fegyvert fogott egy-egy őrre, nem bizonyítja a "fegyverrel való veszélyeztetés" tényállását, és ha igen, akkor mi van? Ha pisztollyal hadonászott is, ijesztegetett is, akkor sem ártott a légynek sem, a haja szálát nem görbítette meg senkinek.
Ambrus Attila nem a saját bűneiért ül, hanem az ország lezüllött morális állapota, a csillapulni nem akaró bűnözési hullám miatt, ami Póczik Szilveszter úr tanulmánya óta (több mint három esztendő telt el!) mit sem változott. A hatalom (ebben a pillanatban mindegy, milyen párthoz, kormányhoz kötődik – a hatalom mint olyan, ha tetszenek engem érteni) példát akart statuálni: ne legyen a tömegnek rokonszenves egy bankrabló! Még mit nem?! Azért már Robin Hoodot ne csináljunk belőle! Másodfokon is megerősítették a tizenhét évet.
Ha a Viszkis jól megérdemelt börtönbüntetését töltené, nem is lenne baj. De a Viszkis a meg nem érdemelt, aránytalanul súlyos börtönbüntetését tölti, miközben a politikai gengszterek meg a politika szatellitgengszterei abszolút büntetlenséget élveznek. Hogy azért Szabadi Béla mégiscsak ül a minisztere helyett? Ne tévedjünk, ő nem a minisztere helyett ül, mivel az ügyvéd úr járatos a jogban, és elhitette magáról, hogy egymillió fontos bankjegy lapul a zsebében, amit senki nem bírt fölváltani, így mindenki hitelezett neki hozomra
Az egykori pártvezér-miniszter játszmáiért persze felelősök a politika erős emberei, de azok nem a szabadibélák. És azokhoz nem is mer hozzányúlni senki. A népi megfigyelés szerint egyik holló sem vájja ki a másiknak a szemét, néhai Marx Károly úr megfigyelése szerint pedig a lét határozza meg a tudatot. Ami más szavakkal azt jelenti, hogy aki a tojáson belül van, annak a tudatát ez a tény határozza meg, mert a tojáson belül még mindig érvényes a régi szolidaritás, ami a tojáson kívül már rég nem érvényes. És teljesen nyilvánvaló már, mennyire más státus kívül maradni a sáncokon, mint belül lenni.
Politikának, gazdálkodásnak, közéletnek, boldogulásnak két törvénye van, az első: valamit valamiért.
Mindannyian érdekemberek vagyunk; mielőtt a hatalmasoktól kérnél valamit, gondold végig, hogy mivel fizethetsz viszonzásul. Ha semmivel, ne kérj semmit; a háládra senki nem tart igényt. Ha nem vagy fizetőképes, se pénzed nincs, se kapcsolati tőkéd, sem érdekérvényesítő képességed, lobbihatalmad, nem vagy előszobacicus, és nem is tudsz ingyen nőt szerezni, akkor nem vagy senki.
Ma már, ugye, ebben az ideológiamentes, pragmatikus világban (melyet morális megfontolások sem zavarnak), nincs proletariátus, nincs dolgozó, termelőeszközzel nem rendelkező, a munkaerejét áruba bocsátó egyén, csoport, osztály, mindezt, ugye, magunk mögött hagytuk. Új szociológiai kategóriákkal dolgozunk, a tudósok (akiket ezért fizetnek), még nem értek rá megalkotni az új terminusokat, én, akit nem fizetnek (sem ezért, se másért), segítek nekik. Ingyen. Az új társadalomban, a 21. század globális társadalmában két alapvető osztály van, akik között antagonisztikus osztályellentétek feszülnek: vannak a "senkik" és vannak a "valakik". Ez mint az új közép és a harmadik út ideológiai alapvetése, föltételezem, Mr. Tony Blairnek is tetszene.
Társadalmunk harmadik alaptörvénye: aki egyszer bekerült a tojásba (pártállásától függetlenül), sosem kerül ki többé, aki nem került be eddig, ezután sem fog. A helyek foglaltak, a lapok le vannak osztva. Ez az oly igen áhított stabilitás legfontosabb föltétele!
Ambrus Attila nem a tojásban van, hanem a börtönben. Én változatlanul futni hagynám. Szerencsétlen flótás, kis senki. Hogy pár évig az orránál fogva vezette az egész rendőrséget? Mi az a pár év? Pünkösdi királyság volt: kívül maradt a tojáson, egy senki maradt. Ha nem bűnözésre adja a fejét, hanem azon dolgozik, hogy mint sikeres sportoló, mint jóesz? erdélyi magyar gyerek bekerüljön a tojásba (pazar föltételekkel indult!), nem kétszázmillió, de húszmilliárd forint büszke tulajdonosa is lehetne, tiszteletreméltó politikus, tiszteletreméltó vállalkozó, és ha valami riherongy újságíró célzást tenne a múltjára, följelenthetné rágalmazásért, és a pert meg is nyerné.
2003. 07. 11. (VII/28)
