Danika a szüleivel. Teljesen egészségesen Fotó: Somorjai L.
Kelecsényi Attila, az édesapa
– Már nyolc éve szerettünk volna gyereket. Nem sikerült. Ez orvosilag is lehetetlennek tűnt, mert nálam problémák voltak.
Anett, az édesanya
– Évekig velem kísérleteztek mindenféle hormonokkal, de nem velem volt a baj. A Káli Intézetben végre alaposan kivizsgálták a férjemet, és azt mondták, hogy egyetlen megoldás van, a lombikbébi. A megtermékenyített petesejt beültetése után három héttel már dobogott a kisbaba szíve. Csodálatos terhességet éltem meg, hónapokig a föld fölött jártunk tíz centivel. Boldog voltam, hogy Danika él és mozog a pocakomban. Állandóan késztetést éreztem arra, hogy áldjuk meg a babát.
– Hogyan?
– Ezt úgy kell érteni, hogy amikor elment és hazajött Attila, én mindig kértem arra, hogy tegye rá a hasamra a kezét, és áldja meg Danikát. Néha morgott is, hogy minek ennyit megáldani, hogy nem elég egyszer? De erre olyan erősen vágytam, hogy nem engedtem belőle. Képes voltam arra is, hogy éjjel felkeltsem Attilát, hogy elfelejtetted megáldani a Dánielt.
– Beteg voltál a terhesség alatt?
– Dehogy, egy pillanatra sem. Se hányinger, se szédülés, se fáradtság. Ezért mondom, hogy csodálatos terhességem volt. Akkor még nem tudtam, mi fog történni.
– Miről szóltak ezek az imák?
Attila: – A kezemet ráhelyeztem a feleségem hasára, és kértem, hogy Isten védelmezze, tartsa kegyelmében, erősítse meg őket. A barátainkkal találkozva őket is kértük, hogy áldják meg Danit.
Anett: – Dani szépen növekedett a pocakomban. Eljött a május elseje, aznap volt hét hónapos a baba.
Attila: – A feleségem felkelt, és lekapcsolta az ébresztőórát, mert elseje lévén nem kellett mennem dolgozni, majd viszszafeküdt. Tíz perc múlva fölébresztett azzal, hogy valami erősen folyik belőle. Erre felkapcsoltam a lámpát, és mindenhol vért láttunk.
Anett: – Ahogy felkeltem az ágyból, azt éreztem, mintha belül a hasamnál valami alulra zuhanna. Egyszer csak a gyerek megfordult keresztbe, és lecsúszott a hasam aljára. Gyorsan kimentem a fürdőszobába, mert a járólapon könnyebben fel lehet törölni a vért. Mondtam közben Attilának, hogy szedjen össze pár dolgot és a személyit, fusson az autóhoz.
– Nem ijedtetek meg a sok vértől?
– Abszolút nyugodt voltam. Biztonságban éreztem magam. Annyit kérdezett Attila, hogy mozog-e Dani, hogy él-e még. Akkor rátettem a pocakomra a kezem, és éreztem, hogy mozog. Mondtam Attilának, hogy siessünk, meg fogok szülni. Azt mondja, kihívja a mentőket. Mondom, szó se lehet róla, menjünk be Pestre a Szabolcs utcai kórházba, az orvosomhoz. Beültünk, tövig nyomta a gázpedált. A kocsiból telefonon felhívtam anyukámat, aki vidéken lakik, hogy meg fogok szülni, de ne izguljon, minden rendben lesz, és hogy majd jöjjön be a kórházba. Fölhívtam az orvosomat is, hogy siessen be gyorsan, mert szülni fogok. Őt is nyugtattam, hogy ne izguljon, minden rendben lesz. Együtt érkeztünk az orvossal. Pár pillanat alatt megállapították, hogy a méhlepény nagy része leszakadt, ez a vérzés oka. Azonnal tették is rám a maszkot, majd felvágták a hasamat. Dani hat óra ötvenkor felsírt. 1900 grammos volt, és ahhoz képest, hogy koraszülött, egészséges. Másnap odajött hozzám a főorvos, és kérdezte, fel tudom-e fogni mennyire szerencsém volt, hogy a Dani élve megszülethetett, és hogy én sem véreztem el. A méhlepényleválás azt jelenti, hogy a magzat nem kap oxigént. A méhlepény ötkor kezdett leválni. Dani hat óra ötvenkor született meg, másfél órával később. Ilyen állapotban akár öt perc is halált okozhat. Azt mondta a doktornő, hogy ilyen még nem volt a praxisában. Ekkor jöttem rá, miért kellett annyi védelemért és áldásért imádkozni. De a megpróbáltatások csak most kezdődtek. Hét hónapos koraszülötteknek nagyon gyenge a tüdejük, ráadásul Daninak még víz is került a léghólyagocskáiba, így meg kellett műteni a hetedik napon. Nyolcadik napra teljesen szürke lett, elkapta a pszeudomonas nev? gyilkos baktériumot, ami felfalja a vörösvérsejteket.
Részlet a zárójelentésből:
"
8 napos korban septicus küllem, márványozott-szürkés bőr, letargia jelentkezett. A magasra emelkedett CRP, majd a pozitív tenyésztések igazolták a mérgezés kialakulását
"
– Hogyan kapta el?
– Ez egy kórházi baktérium, ami a műszerekben lapul meg, hiába fertőtlenítik, nem tudnak százszázalékosan védekezni. A legtöbb babát nem támadja meg, de a Daninak olyan gyenge volt az immunrendszere, hogy szinte nem is volt. Vérszegény lett. A gyomra és a bélrendszere teljesen begyulladt. Teljesen felfúvódott a hasa. Attól a naptól kezdve három hétig nem ehetett semmit, csak infúziót kapott, és egyre fogyott. Ez a baktérium a csontvelőtől a veséjéig mindenét megtámadta. Háromszor kapott transzfúziót. Mindenhonnan lógtak ki belőle a csövek meg a tűk, ugyanakkor nem alvadt meg a vére.
– Mit jelent a zárójelentésben lévő CRP-szám?
– A szervezetben lévő gyulladás mértékét. Egy újszülött babának öt és nyolc között van a normális CRP. Neki a tizedik nap 114 volt. A 160-at már nem élik túl az újszülöttek.
– Te hogyhogy bent voltál még vele?
– Én a hatodik nap már hazamehettem volna, de ekkor jöttek a problémák, és bent maradhattam vele mint édesanya. Egy emelettel lejjebb feküdtem.
– Mire vélted mindezt, hova szálltak az imáitok, kit okoltatok, hittetek-e még abban, hogy Dani meggyógyul?
Attila: – Az volt a legrettenetesebb, hogy ott álltunk, és nem tudtunk rajta segíteni. Az orvosok finoman kezdtek felkészíteni minket arra, hogy Dani meghalhat. De mindkettőnkben megmaradt az a meggyőződés, hogy semmi baja nem lesz. Mindennap imádkoztunk és hálát adtunk Danikáért, a kórházban is, otthon is, sőt a barátaink és lelkész ismerőseink is imádkoztak érte. Azt tudni kell, hogy a koraszülöttosztályt egy alapítvány működteti, híres és tapasztalt orvosok dolgoznak ott. Számunkra nem volt kérdés, hogy ők maximálisan mindent megtettek Daniért. Amit ők csináltak, az óriási volt.
Anett: – Kínzó érzés volt, hogy már a negyedik hete megszültem, és meg sem érintettem a gyerekemet, csak az inkubátor falán keresztül nézhettem naponta kétszer-háromszor. Megkérdeztük az orvosokat, hogy egy kis kendőt, vagy egy kis játékot, ami fölött imádkozunk, amit megáldunk, betehetünk-e a gyerek mellé az inkubátorba. Ezt nem lehetett. Akkor azt mondták, hogy adnak egy steril gézlapot, ami nem volt felbontva. Azt elvittem a gyülekezetbe, és imádkoztak érte.
– Felbontatlanul?
– Igen. Visszavittük másnap, a doktornő előttünk felbontotta, és ő tette be sterilen az inkubátorba. Még ahhoz is ragaszkodtunk, hogy a szemünk előtt tegye be. És másnapra jobban lett a gyerek. Kicsit lejjebb ment a CRP-szám. Az orvosok ezen felbátorodva másnap maguktól jöttek, hogy most adnak egy nagyobb gézt, ezt is vigyük el, és imádkozzanak érte.
– Megtörtént?
– Megtörtént. De nem volt javulás.
Attila: – A Szabolcs utcai klinikán van egy kert jó sok paddal, és volt egy padunk, amit elneveztünk imapadnak, mert ott imádkoztunk a feleségemmel minden este és reggel. Elbizonytalanodtam, felváltva tartottuk egymásban a lelket, egymást támogattuk. Elmondtuk mi mindennap, hogy Danika egészséges lesz, meg fog gyógyulni, de mikor ott álltunk, és a fájdalomtól eltorzult kisbabát láttuk, immár három hete, akkor a szívünk szakadt meg. Kerestük Istent: mit csináljunk, hogyan imádkozzunk, mi ellen harcoljunk. Közben a CRP-szám már a 140-hez közeledett.
Anett: – Egyszer csak az jutott eszembe, hogy a Bibliában, mikor a szülők megáldják a gyereküket, akkor rájuk teszik a kezüket. Hiszen ezt csináltuk akkor is, mikor Dani a hasamban volt, de eddig csak az inkubátor fölött, a kertből vagy otthonról imádkoztunk érte. Másnap pünkösd napja volt, délután találkoztunk a padnál, és mentünk be Danihoz. Azzal fogadott az orvos, hogy délelőtt elkezdett sípolni a gép, ami Danira volt kötve. Leállt a baba szívverése. Elkezdték újraéleszteni, és sikerült.
– Meghalt a gyerek?
– Igen. Leállt a szíve, így mondom inkább, így szebb. De mi ezt csak este tudtuk meg. Azt mondta az orvos, csak napjai vannak a kisbabánknak.
– Erre ti? Összetörtetek?
– Érdekes módon nem. Azt mondtam, hogy nem fog meghalni a Dani, egészségesen fogom elvinni innen.
Attila: – Egész furcsán nézett ránk az orvos, pár másodpercre azt hittük, hogy átvisznek minket a pszichiátriára.
Anett: – Másnap odaálltam a doktornő elé, és azt mondtam: "Doktornő, tudom, hogy nem szabad, de én ma este szeretném a kezemet rátenni a Danira. Szeretném megérinteni, kezembe fogni. Kérem szépen, tegye ezt nekem lehetővé." Legalább egy fél percig nem válaszolt, csak nézett, aztán azt mondta, hogy jó, beleegyezik. Annak ellenére, hogy az állásával játszik. Megkértük a barátainkat, hogy tízkor, amikor én bent leszek Daninál, ők is imádkozzanak. Attila nem mehetett be, csak én. Este tíz óra. Beöltöztettek.
– Te nem voltál ott, Attila?
– Ő nem mehetett be, csak én. Ugyanúgy átestem a fertőtlenítéseken, mint az orvosok. Kinyitották az inkubátort, és otthagytak magamra a gyerekkel. Lassan hozzáértem, életemben először a gyerekemhez. Erre ő összerezzent, és elkezdett sírni.
– Fejéhez, kezéhez értél?
– Először csak a lábához mertem, mert annyira kis vékony volt. Csupa kék volt a kis teste, ahogy az erek és a vérerek szétpattantak. A vékony bőrén keresztül látszottak a belei. Nem tudom, hány grammra fogyhatott le. Tehát ahogy hozzáértem, összerezzent és sírva fakadt. Akkor elkezdtem imádkozni: Uram, azt ígérted, hogy amire ráteszem a kezem, az áldott lesz, és a gyógyulás is áldást jelent. Uram, itt állok a szenvedő gyerekem mellett, és kérem tőled, hogy gyógyítsd meg, hiszen ezt megteheted. És akkor csak jöttek föl bennem a mondatok, a kérések, csak mondtam, mondtam, mondtam. Még a fejéből is cső és t? lógott, egy főér ott volt, ahol szintén gyógyszert és infúziót kötöttek rá. És egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy betölt Isten jelenléte és szeretete, elkezdtem remegni és sírni, aztán meg nevetni. Mindezt olyan erővel, hogy abban a pillanatban el is feledkeztem a környezetemről, csak annyit tudtam, hogy ott van előttem a pici. Ahogy megint a könnyeim közt a gyerekre nézek, azt látom, hogy mosolyog. Erre én még jobban elkezdtem sírni az örömtől meg mindentől. Akkor már meg tudtam fogni a kezét, arcát, a pici fejét. Abban a pillanatban tudtam meg, milyen az, amikor szülővé válik az ember. Ugyanis eddig hozzá se érhettem. Olyan érzés volt, mintha kiműtötték volna belőlem, semmilyen kapcsolatunk nem volt egymással. Negyven percig imádkoztam érte, aztán békésen elaludt. Kitámolyogtam az osztályról, fölhívtam Attilát, és nevetve közöltem vele, hogy Danika meggyógyult. Pedig akkor este volt a legrosszabb az állapota. A CRP majdnem 150-re szökött. Aludni sem bírtam aznap éjszaka, egyszerűen nem ment. Másnap reggel izgatottan mentem fel a koraszülött osztályra, hogy mi van Danival. A doktornő boldogan fut felém, hogy nem hisz a szemének, a CRP lement 25-re. Kétszer elvégezte a vizsgálatot, de egy másik orvossal is ellenőriztette, hogy tényleg ennyi-e. És másnap már csak tíz volt. Aznap délben Dani már nem a fájdalom miatt kezdett el sírni, hanem mert enni kért. Két hét múlva egy 2200 grammos, egészséges, mosolygós kisfiút vittünk haza.
Dr. Princzkel Erzsébet adjunktus
– Dani 32. hétre született, nem egészen két kilóval. Kissúlyú koraszülöttek légzészavar miatt olyan intenzív kezelést igényelnek, amelyhez rengeteg beavatkozás szükséges, infúziók, katéterek behelyezése. Neki légmell is kialakult, be kellett csövezni a mellkasát, és leszívni a levegőt. Dani fertőzése olyan súlyos volt, hogy nagyon drasztikus, sokrét? kezelést kellett alkalmazni. Ez rengeteg antibiotikum használatát, a keringés, az immunrendszer támogatását és több tucat gyógyszer bevezetését jelenti. Ilyen veszélyes fertőzésnél, sajnos a legtöbb koraszülött osztályon el is veszítenek gyermekeket. Három héten keresztül hol javult, hol roszszabbodott az állapota. Nézze, én nem a csodákban és az imákban hiszek, hanem a gyógyszerekben és a kezelésekben. Ha nem így lenne, nem tudnék gyógyítani. De tény az, hogy imádkozás előtt Danika CRP-je 140 körül volt, és az imádkozás után lezuhant 25-re. S aztán másnap 10-re. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy megszűnt a fertőzés, Danika meggyógyult. És ez az ima után történt.
2002. 11. 15. (VI/46)
