Orbán Viktor hívei gyűrűjében. Politikai esztrádműsor Fotó: Somorjai L.
Pólóügyben szó sem volt uniformizáltságról, tobzódtunk az ötletekben, például fekete pólón diszkréten, mégis jól láthatóan ennyi állt: D–209-es, aztán: "Én a Fideszre szavaztam" feliratú, egy másik mosolygós Orbán-képpel és "Az én miniszterelnököm" körirattal tette világossá viselője hovatartozását, mások egyszerűen rovásírás ábécét viseltek magukon. De a legtöbben vasárnapi, templomba járó ancugjukat vették fel a nevezetes alkalomra. Nem voltak tehát forradalomhoz öltözve. Pedig sokan forradalmi hangulatban méregették az MTV sötét ablakait. Többen látni vélték, hogy bentről "kamerázzák" a tüntetőket. A tömegben egy izgága úr mint titkok tudója fordult oda hozzánk: "A lelkiismeret-csoport megkérte a tévét, hogy sugározza a tüntetést, de elutasították. Adják tovább!"
Hát igen, változnak az idők, a Testnevelési Egyetemnél még kint volt a tévé. Mi történhetett? Persze, oda a sajtószabadság! Sajnos a hangosítás sem volt tökéletes. Talán most nem segített a hadsereg? A szűk Nádor utca gyorsan megtelt, s a környező kis belvárosi utcák is bedugultak, így a tévészékház mögé szorított ezrek joggal érezhették, hogy nagy tömeg gyűlt össze a Putyilov gyárban. Teleszkópos horgászbotokon lengtek a magyar zászlók, a kis táblák hirdették, hogy a különböző polgári körök szervezetten megjelentek.
Az események a már tavasszal megalkotott rituálé alapján zajlottak. Mókamesterként ismét Philipet használták, volt dísztribün, rituális bemutatás: lám ők is velünk vannak! Néha az az érzése az embernek, hogy a május 1-jék akut hiánya váltja ki ezeket a polgári összejöveteleket: zászlók, tribün, szónokok, s a tévében: Önök kérték. Bár ezennel Egérke nem írt levelet, s Kokónak is dolga akadt éppen, sebaj, sokan voltak így is. Demjén Ferenc, Vikidál Gyula, Bergendi, Gyarmati Dezső, Reviczky Gábor, Mészöly Kálmán, és még sokan mások, a sajtószabadság régi bajnokai. A szónoklatok végeláthatatlan sorát Jókai Anna, az írószövetség egykori – még rendszerváltás előtti – elnöke nyitotta meg: hoszszan és unalmasan beszélt. Egy előttünk álló úr Bayer "Zsoltit" követelte: "Majd ő mezgmondja a frankót!" Meg is érkezett az ifjú néptribun, most a potenciális mártír szerepében. Biztosította híveit, hogy nem engedik magukat levadászni Tasnádi Pétertől: "Sok lúd disznót győz, még akkor is, ha előbb-utóbb minden disznó megkapja a nagykeresztet." (Örömujjongások a tömegben.) A szónoklatok között zeneszámok szórakoztatták a nagyérdeműt: a legalpáribb A vita cím? remix volt, melyen O.V. hömpölygő mondataira böfögésszer? őzés volt a válasz, dum-dum zenével körítve.
Aztán megjelent Pokorni is, "Szeretünk Zoli! Gyere vissza!" bekiabálások fogadták a Szép Ernőt szavaló egykori pártelnököt. A tömeg tűréshatárának közeledtével, csaknem két órával a szeánsz kezdete után lépett Orbán – szokásos kék ingjében – a szónoki emelvényhez. A derék polgárok már fáradtak voltak, az ácsorgás, a fullasztó nyárvégi est elbágyasztotta őket; a mögöttünk álló fiatalok unalmukban a magukkal hozott Népszavába égettek lyukakat cigarettával, egyre többet fordult a mentő. Így nem csoda, ha mindössze alig másfél perces ovációval fogadták az est fénypontját. Orbán indiszponált volt. A régi toposzok: némi antiglobalista elem, kommunistázás, "nem lehetünk fővállalkozók saját hazánkban", "Széchenyi terv elsorvasztása", "szocializmus építése", "az osztogatás", "az ajándék ára a szabadságunk" stb. Új elem a saját közszolgálati adó követelése volt. Ha a parlament nem szavazza meg, tavasszal (sic!) népszavazást kezdeményeznek.
Megvan tehát a következő félévre a rágógumi. Ugyanis pontosan tudható, hogy a parlament nem szavaz meg effélét (Medyessy: "Akinek saját tévécsatorna kell, vegyen egyet.") s nem kell alkotmányjogásznak lenni, hogy tudjuk: ilyen tárgyban nem írnak ki népszavazást. (Kolláth: "A magyar alkotmány 28/C. paragrafusa ötödik bekezdésének d) pontja kizárja a népszavazást az Országgyűlés hatáskörébe tartozó személyi és szervezetátalakítási kérdésekről.")
A régen Demokratikus Charta tüntetéseken ügyeskedő Kerényi Imre rendező záróakkordként ráparancsolt a tömegre: tegyék a földre a magukkal hozott balliberális újságot, üljenek rá, majd álljanak fel ismét. Ezután sokan felvették a földről az újságot, nyilván rendszerető polgárok voltak. Rájuk kellett hát ripakodni: "A balliberális marad!" Így a Népszabadságon, Magyar Hírlapon, Magyar Narancson
taposott széles jókedvében a művelt közönség, miközben Kerényi szavaival "a gúny virágát hajították a sajtószabadság ravatalára", és a perselyekbe dobták a magukkal hozott százforintost. Legközelebb talán könyveket is visznek. Ha így megy tovább, később a szerzőket is megtapossák? Szegény Magyarország!
2002. 09. 05. (VI/36)
