Kossuth tér, 1989. október 23. Hivatalosan ekkor történt a rendszerváltás Fotó: MTI
Átmenetek Nyugat-Európában
Természetesen sehol a világon nem könnyu dolog az átmenet egyik rendszerbol a másikba. A kelet-közép-európai rendszerváltásoknak azonban – azt hiszem – nincsen történelmi analógiájuk. Spanyolországban vagy Portugáliában az 1970-es években nem egy baloldali diktatúrából, hanem egy a piacgazdaság elemeit magában foglaló erosen autoriter rezsimbol kellett átnoni a demokráciába. Ezekben az országokban is nagy megrázkódtatásokat jelentett az átmenet, de a folyamatnak volt egy szabályozott jellege, mondhatjuk: a mérvadó pártok képesek voltak megegyezni az alapszabályokban. Gondoljunk csak a spanyol Moncloa-paktumra, ami sokáig mintaként szolgált a magyar politikai elit számára is. Ezeket az átmeneteket nem terhelte meg a diktatúrának az a fajta hagyománya, ami Kelet-Közép-Európában hirtelen ránk köszöntött. Spanyolország mai kormányzó pártja, a José María Aznar vezette Néppárt akárhogyan is, de a francói örökségbol kupálódott ki, és hosszas gyötrodés után ma a jobboldal kétségkívül legerosebb és legelfogadottabb pártja. A spanyol lakosságot igen kevéssé érdekli, hogy vezetoinek mi az eloélete. Mindezzel persze nem azt mondom, hogy ez egyáltalán nem fontos. Csupán azt, hogy a kelet-közép-európai rendszerváltások nem ugyanazt az utat járják be, mint a nyugati modellek. Akármennyire is szerettük volna, ha nálunk a múlt csak ideig-óráig megosztó tényezo, úgy látszik, van valami "sajátosan magyar" abban, hogy tizenkét év után mindent elborít az ügynökmúlt kiteregetése. Magyarország – akarjuk vagy sem – nagy valószínuséggel nem lesz konszolidált demokrácia mindaddig, amíg ezt a problémahalmazt nem sikerül valamilyen módon megoldani.
Miért kellene másodszor is rendszert váltani?
Vannak olyan vélemények, hogy a mostani ügynökproblémában az 1989– 90-es idoszak megoldatlan kérdései köszönnek vissza. Ha akkor sikerült volna – szól az érvelés – rendezni ezt a kérdést, ma nem néznénk szembe ekkora feszültségekkel, és nem kellene rettegnünk, hogy a lavina holnap kiket temet még maga alá.
Nem gondolom azonban, hogy ez a megközelítés megállná a helyét. Tizenkét évvel ezelott éppen azért nem lehetett ezt a problémát megnyugtatóan rendezni, mert Magyarországon békés, határolt átmenet zajlott le, ha tetszik: törvényes forradalom. Ezért a rendszerváltó elitek eredendoen önkorlátozóak voltak, nem akartak minden szempontból mélyére nézni az elozo rendszernek. Megelégedtek azzal, hogy a pártállam örököseit megfosztották politikai privilégiumaiktól. Nem akartak ennél többet, nem akarták a teljes köru felelosségre vonást. Azt feltételezték, hogy a rendszerváltás automatikusan megteremti nem pusztán a demokratikus intézményeket, de a demokratikus konszenzust is. S a maguk szempontjából igazuk is volt. A rendszerváltó elitek ugyanis jobbára értelmiségiek, nem pedig számító pártpolitikusok voltak. A pore pártérdekek akkor talán még kevésbé voltak fontosak, mint napjainkban.
A "második" rendszerváltás meghirdetése
Azt, hogy a rendszerváltás még nem fejezodött be, a Fidesz kezdte el hirdetni 1995–96-tól. Nagy részben megmagyarázható pártpolitikai okokból. A Fidesz ugyanis az 1994. évi választások nyomán a politikai lét-nemlét határára került. Éppen hogy bekerült a parlamentbe, s nemhogy nem nyerte meg a választásokat, mint ahogyan ezt 1992–93 fordulóján gondolták a párt vezetoi, de a legkisebb parlamenti párt lett. A politikai innováció két fontos eszköze volt a jobboldal integrációja és a rendszerváltás befejezésének meghirdetése. Egyik cél sem nevezheto eleve irracionálisnak, sot. Magyarországon 1994 elott nem volt versenyképes jobboldal, ez tény. S mint a bevezeto mondatokban utaltam rá: a nyugatiak számára egyértelmu, hogy egy rendszerváltás nem pár napos, hetes, hónapos folyamat. Azaz a Fidesz jól érzett rá, hogy mindkét témában van keresnivalója. Csak éppen azzal nem számolt talán, hogy az eseményeknek milyen láncolatát, sot eszkalációját indítja el a "második" rendszerváltás doktrínájának meghirdetése. S most csak egyetlen elemre helyezem a hangsúlyt: a személyi kérdésre, vagy más szóval: az elitcserére.
Az elitcserét 1998 és 2002 között módszeresen megkezdte a Fidesz vezette kormány, de ezzel még mindig nem történt radikális változás. A cezúrát a 2002. évi választások elvesztése jelentette. Még pontosabban a Medgyessy-dokumentumok nyilvánosságra kerülése. Ezzel az "elso" rendszerváltás talán legfontosabb tabuja került felülviszgálatra. 2002 elott a versengo elitek nem támadtak hivatalban lévo minisztereket, s különösen nem kormányfoket esetleges állampárti titkosszolgálati múltjukkal. Az elmúlt hónapokban sokszor támad olyan benyomásunk, mintha újra kellene kezdeni az egész rendszerváltást, hogy szinte nincs egyetlen olyan érték, norma, konszenzus sem, amely érintetlenül maradt volna az elmúlt hónapokban.
Az ügynökbotrány ártalma és haszna
De még mielott beleesnénk a szokásos siránkozás csapdájába, és elparentálnánk a párteliteket, szögezzük le, hogy az ügynökügy kirobbanásának egyaránt vannak ártalmas és hasznos vetületei. Pillanatnyilag az ártalmak tunnek súlyosabbnak. Az egyik legnyomasztóbb jelenség, hogy a bizottságok mindenfajta elozetes tisztázás nélkül, pusztán pártpolitikai megfontolásokból álltak fel. Egyáltalán nem voltak adottak a bizottságok muködésének normái, ma sem tudjuk, ki, miért nevezheto ügynöknek, titkos tisztnek. A közvélemény elott sorjáznak a nevek, miközben még az a vita sem dolt el, hogy ki minosül beszervezettnek. A Mécs-bizottság "minden napra egy tojás" alapon újabb nevekkel áll elo, az érintettek pedig nem gyoznek cáfolni. Miféle tisztázódást tesz egy ilyen eljárás lehetové? És akkor még nem is beszéltünk a rendelkezésre álló adatok hitelességének problémájáról, arról, hogy egyáltalán lehetséges-e az 1989–90-es iratmegsemmisítések után rekonstruálni a történetet. Sokan teljesen abszurdnak és képtelennek tartják ezt a helyzetet, és valóban: az ember nem tud megfeledkezni arról, hogy itt messze nem a múlt feltárásának tárgyszeru igényérol, hanem a pártpolitika nemtelen küzdelmeirol van szó.
Mindennek ellenére nem feledkezhetünk el az ügynökügy kirobbanásából fakadó lehetséges hasznokról sem. A legfobb haszon talán egy demokráciaillúzió vége. Bármilyen fájó, el kell búcsúznunk attól az ábrándtól, hogy a rendszerváltó elit világszemlélete, értékrendszere megközelítoen azonos volt. Nem volt az. Akkor annak látszott, amíg megvolt a pártállami ellenfél. Ahogyan a pártállam kimúlt, kirajzolódtak a különbségek, amelyek azonban messze nem egyszerusíthetok le az MSZP által gyakorta emlegetett árkok szintjére. A legfontosabb hozadék ugyanis éppen az lehet, hogy itt – nagyon sok okból – nem olyan árkokról van szó, amit felszínes politikai kampányokkal és eszközökkel át lehet hidalni. Ezek az árkok – bármennyire is kínos szembesülni ezzel – igen mélyek. Mondhatjuk azt, hogy a rendszerváltók "két nemzedéke" áll már szemben egymással, teljesen más eszmei arculattal, célokkal, politikai kultúrával. A politikai önmérséklet és a politikai radikalizmus küzdelme ez, amelyet valószínuleg nem lehet megspórolnunk ahhoz, hogy Magyarország a konszolidált demokrácia fázisába jusson.
Mindkét tábor felelossége óriási, hogy az ügynökügy, a "második" rendszerváltás hullámai ne mossák el az "elso" rendkívül fontos alkotmányos vívmányait.
2002. 09. 27. (VI/39)
