Ma már a politikai párbeszéd kezd az óvodások civakodásához hasonlítani. " – Hülye vagy! – Hülye aki mondja!" Így vannak az urak a gyűlöletbeszéddel. Ma a jobboldal többször harsogja már (vissza!), mint a bal – bagoly mondja verébnek alapon. Szebb lenne, ha becsületesen káromkodnának. Magyarul.
A vitába belekeverik Madáchot, de a vita lényege a következő: A jobboldali hatalomátvétel óta az egész magyar kultúrpolitika egyetlen üzenetet hivatott közvetíteni: "miénk a hatalom, azt csinálunk, amit mi akarunk!" Pont. Más szempont nincs. Tehát rögtön kiderül, hogy itt nem színházról van szó, a színház csak ürügy, és egyben az is, hogy Koltai szélmalomharca miért reménytelen.
Nem úgy lesz – szól az üzenet –, ahogy ti terveztétek, nyavalyás szociál-libsik, hanem úgy, ahogy mi, nemzeti jobboldali polgárok jónak látjuk; nem ott, ahol ti képzeltétek, hanem ott, ahol mi akarjuk; nem azzal a tervezővel, akivel ti; azzal, akivel mi, és örüljön a bűnös libsi-bolsi Város, hogy egyáltalán kap tőlünk Nemzetit, mert azt is csinálhattuk volna, amit a négyes metróval, hogy lenyeljük az egészet. Nektek akkor is kuss lenne, nem bírnátok mit tenni ellenünk, mert az igazságszolgáltatás is már régen cakk-pakk a zsebünkben van
!
Próbáljuk meg ebből az iszapbirkózásból Madáchot kimenteni.
Koltai tudja, hogy a Nemzeti Madách rendezése inadekvát lesz. Nem kell hozzá nagy fantázia, elismerem (én is tudom), de nem illik egy még be nem mutatott előadásról előre nyilatkozni, ezt is elismerem. Balogh úr, mint mondja, ügyvéd, vagyis jogász, vagyis a fiúk kollégája. Ő tudja, nyilván, hogy ez prejudikáció.
Mindenkinek megvan a maga Madách-képe, persze nekem is. Madách úgy volt keresztény, kedves Balogh úr, mint én. Meg volt keresztelve. Hitének nem volt alaptétele, mert nem volt hívő – legalábbis a Tragédia nem arra vall. Madách a 19. század legnagyobb filozófusa volt, nagyobb, mint az egész német iskola Kanttól Lukácsig Goethét is beleértve. De ez, részemről, esztétikai ítélet, és mint minden esztétikai ítélet, szubjektív; nem vitatkozom róla, mert nem kötelező elfogadni.
Én ugyanis a filozófiát – különösen a magyar filozófusok esetében, akik a m?alkotás nyelvén beszéltek, ahogy a régiek a mítosz nyelvén – tehát Madách vagy Füst Milán esetében, nem tudom és nem is akarom a művészettől elválasztani.
(De számomra a Faust is filozófia, így Goethe is a m?alkotás nyelvén szóló filozófus, és Nietzsche is. Mert a "Zarathustra
" is elsősorban m?alkotás és úgy filozófia
)
Ha lesz pénzem és borom, írok egyszer erről egy tízíves tanulmányt. Egyelőre azt szeretném megérteni, miért hiszi minden kurzus, hogy Madách, ez a legpesszimistább magyar, ez a legszínpadellenesebb gondolkodó fenomén, legalkalmasabb a totális rendszerek rítusainak színpadi celebrálására. Miért akarja a Hatalom a Tragédiával igazolni önmagát, miért nem veszi észre, hogy ezzel mindig szánalmas öngólt rúg?! Tessék már tudomásul venni, hogy Madách kérlelhetetlen!
Ádám hite nem tunya, ugyan kérem! Bipoláris. Mániás-depressziós. Megrendítően igaz és emberi. Mi, idióta értelmiségiek, ilyenek vagyunk. Idealisták, balekok. Keljfeljancsik, amíg meg nem öljük magunkat. Nem tudunk annyiszor pofára esni, hogy ne pörgessük föl magunkat újra és újra, mint az a hülye, aki minden negatív tapasztalata dacára hétszer nősül.
A ráció, persze, az sem ördögi, csak Madách szereti Lucifert. Ezért ábrázolja racionalistának. Madách élvezi ezt a játékot, Lucifer a Tragédiában a ziccerszerep. Ő itt az abszolút schlagfertig vitázó (nyilván: maga a szerző), akinek mindenre frappáns válasza van, aki hülyét csinál szegény Ádámból is, és persze az Úrból is. Ráadásul ezerszázalékig neki van igaza, mindig neki van igaza Ádámmal s az Úrral szemben! Éva ellenében viszont nincs igaza, mert azzal a vegetatívával szemben, amit Éva képvisel (ami maga az Élet, a biológiai mozgásforma a Teremtésben), azzal szemben a luciferi ráció tehetetlen. Vagy még inkább: impotens.
Persze Évával szemben mintha az Úr is impotens lenne, mintha a Nő, bár ő teremtette, kinőtt volna a hatalma alól. Madáchnál az Úr férfi, és nem elég intelligens ahhoz, hogy a két értelmiséginek, Ádámnak s Lucifernek partnere legyen, ezért csak hatalma van. (Vigyázat, a szentségtörést nem én követem el, hanem Madách. Én csak konstatálom, hogy a Szerző az Úr nev? szereplőnek ebben a darabban kevés sütnivalót adott. Az Úr igéje: "Csak hódolat illet, nem bírálat!" Ez pedig, tudjuk, a világi Hatalom és Zsarnokság igéje, és nem a mindenséget alkotó Értelemé.)
A liebling tehát Lucifer. Vagyis a Nagy Racionalista egyúttal a Nagy Gonosz is, a moral insanity. Na de hogy merészeli a Gonoszt mint racionalistát kedvelni a szerző?! Úgy, hogy a madáchi filozófiába még nem fér bele az a fölismerés, hogy az amoralitás mindig irracionális, mert se a nácizmus, se a bolsevizmus irracionális erkölcstelenségét nem ismerte – el sem bírta képzelni! –, se az evolúció törvényei nem voltak még Madách számára világosak, sem az, hogy mindenféle morál az evolúciós kiválasztódás törvénye ellen dolgozik.
Ez első hallásra talán meglepő, de tessék végiggondolni: a morál nem ott kezdődik, ahol a szocializálódó ember ellentmond az evolúciónak? Az evolúció törvénye: győzzön az erősebb, pusztuljon a férgese! De a morál azt mondja: ne pusztuljon a férgese! Segíts a gyengébbnek, karold föl a gyengébbet!
És ez csak látszólag irracionális, vagyis csak látszólag fordulok önmagam érdeke ellen, valójában nagyon is észszer?; mert ma már tudjuk, hogy a morál az emberi, szociális mozgásforma (mondhatom azt is: társadalomalkotás) alapföltétele.
Madách az ökológia törvényeit sem ismerhette. Nem tudhatott arról, hogy a korlátlan növekedés elpusztítja a globális ökoszférát, ahogy a kóros sejtburjánzás, a rák elpusztítja az élő szervezetet. Vagyis arról, hogy a tudományos technikai civilizáció elpusztíthatja önmagát. Madách ettől még nem félhetett, ő úgy érezte, a létezés attól reménytelen, hogy előbb-utóbb "Minden megtelt, minden kihűlt, / És megmarad a semleges salak." Erről szól az eszkimó-szín, az utolsó előtti szín vagyis a történelem vége.
Madách kacérkodhatott a pesszimizmussal, mert az a 19. század második felében még spekuláció volt, életérzés, hangulat. A romantika keser? utóíze a szájban, vagy a tudományos haladás kudarcának előérzete. De ma már tudjuk, hogy az Ember kezében minden együtt van ahhoz, hogy elpusztítsa önmagát, ezzel szemben pszichikailag, ha úgy tetszik morálisan, még nem nőtt föl ehhez a kihíváshoz.
A globális öngyilkossághoz ma már az Emberiség rendelkezésére áll a termonukleáris katasztrófa vagy az emanáció által előidézett fölmelegedés, de egy vegyi-, biológiai- vagy genetikai háború is, bármi. Tehát nem is olyan irracionális dolog úgy szeretni felebarátunkat, mint önmagunkat.
Mivel Madách erről nem tudhatott, megengedhette magának, hogy a végletekig pesszimista legyen. Akár Vörösmarty: "Az emberfaj sárkányfogvetemény: / Nincsen remény! Nincsen remény!" Csakhogy a MŰ, a tragédia, nagyobb vállalkozás, mint egy vers. A vers pillanatnyi hangulat. A Tragédia azonban filozófia és világmagyarázat. Vörösmarty az Emberek után még megírhatta a Vén cigányt. "Lesz még egyszer ünnep a világon, / Majd ha elfárad a vész haragja, / S a viszály elvérzik a csatákon". Madáchnak a Tragédián belül kellett megoldást találnia, azt nem vállalhatta, hogy az egész történelem, az egész emberlét értelmetlen és reménytelen, tehát a mese végére oda kellett biggyesztenie egy hollywoodi "rózsaszín farkat", miszerint: "Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!"
Mi a fenében, kérdem szeretettel, ha az Úr egyetlen gondolattal sem volt képes megcáfolni azt a történelmi horrort, melyet Lucifer elővezetett. Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy Madáchnak az önmaga által föltett, és Lucifer szájába adott kérdésekre: "Mi végre az egész teremtés? / Dicsőségedre írtál költeményt, / Beléhelyezted egy rossz gépezetbe, / És meg nem únod véges végtelen
", vagy arra, amit Ádám szájába ad: "Megy-é előre majdan fajzatom, nemesbedvén
?", nem volt adekvát válasza, mert ha lett volna, akkor kimondatja az Úrral, akkor az Úr valamivel elfogadhatóbb kapaszkodót nyújt a végén annál, hogy "mondottam, ember, küzdj
" stb.
Túlontúl ismerjük
Ez a tipikusan hollywoodi happy end ugyanonnan származik, mint a hollywoodi: ahol el kell adni a filmet. Madáchnak is el kellett adnia a Tragédiát, persze nem úgy, mint egy szuperprodukciót, nem a dollárbevételt kellett hoznia, de nem állhatott az olvasó, ha tetszik, az Emberiség elé felelősen azzal a gondolattal, hogy az egész történelemnek semmi értelme. Az idealizmus, a ráció és a teremtő erő, valamint a női princípium, das ewig weibliche együttesen nem bír kihozni a létezésből, a Történelemből semmi értelmeset, nincs semmilyen pozitív utópia.
Száznegyven évvel ezelőtt ezt még végig lehetett gondolni, de nem lehetett előállni vele. Ma már elő lehet állni vele, hogyne, félre lehet verni a harangokat, lehet sikoltozni
, de végiggondolni tilos, mert akkor kiderül, hogy
Nem, ne derüljön ki semmi! Itt álljuk meg, ne gondoljuk tovább. Inkább tegyük a dolgunkat. Mindenekelőtt: szeressük felebarátunkat. Tanítsuk egymást és önmagunkat toleranciára, empátiára, szolidaritásra, mértékletességre.
Igen, mértékletességre a gyarapodásban, a szerzésben, a nyomulásban. A gazdagság és a hatalom koncentrálásában.
És imádkozzunk.
Akinek nincs istene, legalább reménykedjen
2001. 12. 21. (V/51)
