hetilap

Török Monika "Az ember és társadalom" cím? tantárgy általános iskolák ötödik
évfolyama számára írott tankönyv tervezetéből a Zsidók címszó alatt megjelent
anyagot idézi teljes terjedelmében. Voltaképp kommentár nélkül. Nem is kell hozzá
kommentár, a szöveg önmagáért beszél, én sem véleményezném, ha nem keresném az
összefüggést e között, és a vasfüggöny fölhúzásának tizedik évfordulója között.

"…nem könny? (…) meghatározni, hogy kik is azok a zsidók" – ezt olvashatjuk
mindjárt az első mondatban. Orbán Viktor miniszterelnök úr évfordulós beszédében
nehezményezte, hogy Európa nem ölelt magához és nem csókolt homlokon bennünket
(vagyis leginkább őt, akinek aztán semmi része, pláne érdeme nem volt a határ
megnyitásában), még a "kapunyitás" után tíz esztendővel sem, holott a fönti
kitétel, az a félmondat, hogy "kik is azok a zsidók", az Európai Unió egyetlen
tagállamában sem jelenhetne meg nyomtatásban, pláne nem egy tankönyv tervezetében (a
holocaust után ötvennégy évvel!), legföljebb egy illegális neonáci szervezet röplapján,
ezért én úgy látom, nem igen vagyunk mi még érettek ahhoz, hogy az Európai Unió
tagjai sorába kerülhessünk, és ha az Orbán boyok így folytatják országlásukat,
nem is leszünk egyhamar.

Orbán követelőzése csak a nagyon naiv közönséget tévesztheti meg ideig-óráig:
mindenki tudja, hogy ez a hangnem egyre távolabbra tolja számunkra a belépés időpontját.
Szinte biztos, hogy a miniszterelnök követelőzése tudatos. Nem is akar ő egyhamar Európához
csatlakozni: az uralkodó koalíció egyelőre a parancsuralmi rendszer, a parlament és
az ellenzék kiiktatása, az Alkotmány negligálása felé nyit; úgy kell neki az európai,
alkotmányos, plurális demokrácia, mint hátára a púp. Arról nem is beszélek – bár
épp most aktuális –, hogy Pepó Pál alig másfél év alatt szabályosan kiherélte a
magyar környezetvédelmet, amikor az eurokonform környezetvédelem egyik legfőbb feltétele
a csatlakozásnak; maradok a már föntebb említett tankönyvtervezetben megjelent szövegnél.


Hogy kik is azok a zsidók? "Számarányukat jelentősen meghaladja a művészvilágban,
a tudományos életben, valamint az információáramlás (újságok, rádió, televízió)
és a kereskedelem terén elfoglalt szerepük." Pont.

A félfasiszta Horthy-Magyarországon bevezetett első zsidótörvénytől (numerus
clausus) az utolsóig szórul szóra ezzel érveltek a törvények kiötlői és
parlamenti támogatói. Ezen csak dr. Ravasz László református püspök úr tett túl,
aki sárba rántva a magyar kálvinizmus évszázados pozitív szerepét a magyar
progresszió történetében, még azt is hozzátette, hogy a zsidó szellem magához
asszimilálja a magyart. Érvelését Csoóri Sándor egykori költő ismételte meg
1990-ben a Hitel hasábjain, majd a Nappali hold cím? esszékötetében. Továbbá: "Magyarországon
a zsidóság nem kíván a társadalomban önálló etnikumként megjelenni." Ezért aztán
számuk is nehezen határozható meg, mert a vallás magánügy stb.

Figyelem! Nem tudni ki zsidó, ki nem, tehát a zsidó magát magyarnak álcázza, nem áll
ki nyíltan a zsidósága mellett: titokzatosság lengi körül, mondhatnánk sunyi és
alattomos. Ez a tökéletes ellenségkép! (Hogy ez homlokegyenest ellenkezik az előző
mondatokban állítottakkal, hogy "számarányukat jelentősen meghaladja (…) betöltött
szerepük" – honnan sejti a tankönyvíró a számarányukat, ha egyszer a számuk is
nehezen határozható meg?!) A tervezetben a holocaustról nem esik szó. Nem említtetik,
hogy a német nácik a zsidóságnak még az írmagvát is ki akarták irtani végső
megoldásként – Endlösungként, hogy hatmillió európai zsidót gyilkoltak meg 1941
és 1945 között a náci halálgyárak gázkamráiban, de nem a hadra, munkára fogható
férfiakat, hanem csecsemőket, az anyjuk méhében rugdalózó magzatokat, asszonyokat és
aggastyánokat, és ebből hatszázezer volt a szinte teljesen magyarrá asszimilálódott,
magát magyar hazafinak tekintő magyar állampolgár, akiket a Magyar Haza többi,
nem-zsidó állampolgárai lelkes vagy hallgatólagos asszisztálása mellett játszottak
át a magyar nácik a németek kezére.

Csoda-e, ha a magyar zsidóság képviselői nem merték önmagukat 1989-ben etnikumként
meghatározni ebben az országban, ahol már a neonáci MIÉP törvénytelenül parlamenti
frakciót alakíthatott a kormányzó koalíció hallgatólagos beleegyezésével, és a
jobboldal lapjai a Magyar Fórumtól a Napi Magyarországon és (bármilyen szomorú: a
liberális, antifasiszta, magyar keresztény középosztály egykori lapján) a Magyar
Nemzeten át a szélsőjobboldali Demokratáig nyíltan zsidóznak; a médiát a zsidó összeesküvés
eszközének nevezik, és megkísérlik a (szerintük ugyan sötétben bujkáló, de általuk
leleplezett) zsidókat kirekeszteni a magyar közéletből. Ha nekem kellett volna döntenem,
a többi zsidó érdekében én is úgy döntöttem volna, mint a zsidóság vallási képviselője,
a MAZSIHISZ. Én nem félek, de nincs jogom embertársaimat veszélynek kitenni.

Ezért tiszteletben tartva mások döntését, hogy a zsidó csupán egy vallás a sok közül,
ami engem illet, kimondom: én, Kertész Ákos, aki soha életemben nem voltam zsidó vallású,
ám a holocaust idején mégis rámvarrták a sárga csillagot, helyjegyem volt az
auschwitzi marhavagonba a rámpáig, onnan a gázkamráig, csak az idő előtt elveszített
háború akadályozta meg a hóhéraimat abban, hogy kivégezzenek (és mellékesen saját
lázadásom, polgári engedetlenségem, mert megszegve a törvényt letéptem a sárga
csillagot és illegalitásba vonultam); tehát én, aki soha nem voltam zsidó vallású,
azért voltam halálra ítélve, mert etnikailag zsidó vagyok. Ha a többi magyar zsidó
számára zsidóságuk kizárólag vallási kérdés is, én egyszemélyben (mert másokat
nincs jogom magammal rántani), magam vagyok Magyarországon a zsidó etnikai kisebbség.
Vállalom. Mementóként. A holocaustban lemészárolt hatszázezer magyar zsidó emlékére,
és van pofám nem félni!

Hatvannyolc éves vagyok. Mitől féljek? Mit féltsek? Negyvennégyben sem féltem,
tizenkét évesen, most féljek, vénségemre?

*****

Eszembe juthat-e egyáltalán ez a szó: félni?

A német-zsidó Ignatz Bubis nemrég bekövetkezett halála és körülményei azt igazolják:
igen. Európa még nem szabadult meg az Auschwitz-szindrómától ma sem, ötvennégy évvel
a holocaust után. Ha a német–zsidó párbeszéd jobbára csak zsidó monológ volt, a
németek – jobb esetben – úgy mentek el mellette, hogy nem is hallották, akkor ez
hatványozottan igaz a magyar–zsidó párbeszédre. Akkor csak egy megoldás létezik:
Izrael? Akkor mit keresek én még itt?

Én hiszek a diaszpóra-lét értelmében. A zsidókra szüksége van a világnak: kiválasztott
nép. Nem tudom, ki választotta ki – Istenben nem hiszek –, de van, amit a zsidónak
tanítania kell: példájával. Mindenütt. Ha Európában még nem múlt el a
holocaust-sokk fél évszázad alatt, majd elmúlik újabb fél évszázad alatt. Angliában
nem érzi magát idegennek a zsidó diaszpóra. Franciaországban sem. Dániában,
Finnországban, Svédországban sem. Csak a holocaust egykori vonzáskörzetében érzi
magát idegennek a túlélő, hát persze. Itt a jobboldalt az antiszemitizmus tartja
egybe, a zsidóságot meg Auschwitz emléke, de ez nem normális állapot: ez betegség.
Ennek el kell múlnia. Ha pedig halálos, akkor Európának bele kell pusztulnia. Éppen
ezért a (sajnos, elég lassan ható) gyógyszer nem is lehet más, csak az Egyesült Európa,
ahol az egészséges testrészek immunrendszere kiöli majd a fertőzött testrészekből
is a félelem- és gyűlöletvírusokat. Optimista vagyok? Nem lehetek más. Nem csak az
anyanyelvem, a kultúrám is velejéig magyar. Magyar író vagyok. A nagyvilágon ekívül
nincsen számomra hely. Én ezzel az átokkal megverten vagyok etnikailag zsidó.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek