József Attila
És ez is milyen? Csupa profán mosoly, imádnivaló testközeli gyöngédség
De
semmi klerikalizmus, semmi teológia, annál több igaz, gyermeki áhítat
Hogyan is
köszönnek a napkeleti bölcsek, amint belépnek a szent istállóba? „Adjonisten,
Jézusunk” meg „Istenfia, jónapot” és harmadszorra: „Adjonisten, Megváltó” – jó,
mi? – és azt mondja, hogy „lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert
siettünk” és „főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat
” de ebből az aranyból nem készülnek ám templomi aranydíszek,
mert ezt az aranyat „hat marékkal” hoztuk, a tömjént meg „egész vasfazékkal”
kerítette ide meleg országból a „szerecseny király”.
És Mária boldogságos ugyan, de „kismama”, és „irul-pirul”, mint egy igazi ifjú
asszony, ha a szomszédok megcsodálják a babát, mint egy emberi lény, és ettől
annyira szeretetreméltó. Úgy ám, és keble is van, mert a Jézuskáját „meg is kéne
szoptatni már”; jaj, annyi természetes báj és szeretet bujkál ebben a versben,
mint amikor a gonosz tőkésről is azt bírja József Attila mondani, hogy „szagos
kis dorong édes szivarja”, és Istenről azt lehet megtudni tőle, hogy „mikor
golyóznak a gyerekek, az Isten köztük ott ténfereg
”
Az ő hangszerelésében minden emberközeli lesz, gyermeki és profán, akár a
népdal:
Sír a Jézus kis csizmája, sír
a ködmöne,
ázik, fázik, megveszi az isten hidege.
Hogyha volna kis csizmám,
Jézuskának od adnám,
báránybőrös ködmönkémmel jól betakarnám.
2006. 12. 21. (X/51)
