hetilap

Ilyen egyszerű. Ilyen egyszer?? Igen, ha Európa sokszínűséget mutat, ha komolyan felmerülhet, hogy az egész mediterrán régiót valamilyen közös együttműködés részévé tegyék, sőt, a huzavonák ellenére újra és újra napirendre kerül Törökország tagsága. A Földközi-tenger medencéjét magába foglaló panoráma kitágítása talán annak a felismerésnek az eredménye, hogy a nyugati kultúra ebből a térségből ered. Tunézia rejti Karthágó romjait, Egyiptom Nagy Sándor Alexandriáját, Spanyolország az Alhambrát. A Földközi-tenger medencéjében annyi hasonlóságot mutatnak a különféle kultúrák, hogy például a zenével kapcsolatban a zenetudósok zenei univerzálékról beszélnek, és általában elfogadott elmélet a térség közös kulturális kincseinek léte. Ekként az EU törekvései történelminek tűnnek: a földrész adózik eredetének, tradícióinak. Azonban van a régióban egy ország, a Közel-Kelet egyetlen demokráciája, amely gondolkodásában sokkal közelebb áll a Nyugathoz, mint a szélesebb körben preferált észak-afrikai országok; mégis, mintha ez az ország lemaradna az EU térképéről. Izrael ez a mostohagyermek, dacára annak, hogy a zsidó kultúra az antikvitás mellett kontinensünk szellemiségének egyik forrása. A mellőzöttség oka alighanem a hozzá fűződő ellentmondásos viszony.

Izraeli politikusok többször kifejezték, hogy Izrael szívesen csatlakozna az EU-hoz, legutoljára Mose Kacav államfő és Benjamin Netanjahu volt miniszterelnök, aki Berlusconi közbenjárását kérte. 

Izrael a sportversenyeken az európai mezőnyben indul (képzeljünk el egy Izrael–Irán futballmeccset), tehát van egyfajta precedens, mégis csak kevés európai politikus – például éppen Berlusconi – volt hajlandó 

komolyan foglalkozni az ideával. Néhány nappal ezelőtt az Európa Parlament felvetette, hogy a leendő palesztin államot helyezzék nemzetközi mandátum alá, ennek fejében Izraellel együtt, mintegy társult tagként, tagja lehetne az euró-zónának. 

A döntéshozók azonban valójában roppantul meglepődnének, ha az érintett felek igent mondanának, és felettébb kínos helyzetbe kerülnének, ezzel ugyanis olyan felelősséget kellene vállalniuk, amelytől kontinensünk bizonyos politikusai jobban félnek, mint az ördögtől. A döntésnek azonban semmiféle kockázata nem volt, inkább csak azt hivatott
bizonyítani, hogy – szemben a valósággal – Európának vannak rendezési tervei, és képes egy konszenzuson alapuló tervet kidolgozni, alternatíváját a némi paranoiával emlegetett "amerikai hegemóniának". Jól tudták, hogy egyik fél sem tartja elképzelhetőnek a nemzetközi gyámkodást. A palesztinok ugyan gyakran követelik nemzetközi haderők bevonását, de ez alatt vagy egyszerűen arab erőket értenek, vagy egy olyat, amelynek gyakorlatilag semmiféle hatásköre nem lenne, és amelynek védernyője alatt tovább építhetnék terroristahálózatukat, felkészülve egy Izrael-ellenes háborúra, miközben az izraeli hadsereg semmit nem tehetne anélkül, hogy ne konfrontálna a nemzetközi közösséggel. Izrael számára ez nyilván elfogadhatatlan. Ráadásul történelme megtanította, hogy mások bábáskodása csak ront a helyzetén, és igazából akkor tudott sikereket elérni, ha nem hagyta magát befolyásolni. 

Pedig Izrael számára az EU-val való szoros kapcsolat fontos lenne. Gazdasági és pénzügyi szempontból nemcsak az intifáda csapásait segítene kiheverni, de részesülhetne az EU országainak járó gazdasági könnyítésekből, fejlesztési programokból is. Ám még ennél is fontosabb lenne az együttműködés politikai és szimbolikus tartalma. Az unió egy hasonló terrorhullám, vagy egy újabb arab–izraeli háború esetén már nem folytathatna ilyen kétértelmű, megalkuvó politikát. Az arab világ nyíltan Izrael elpusztítására felszólító nyilatkozatait sem fogadhatná azzal a hallgatással, ahogyan ezt eddig tette. Ebben az esetben ugyanis egyik tagját, tehát – az alkotmány értelmében – kultúrájának egyik komponensét kívánnák megsemmisíteni. 

De itt már nem politikáról van szó, hanem szimbólumokról és értékekről. Általában Európa Izrael-politikájának lényege nem az aktualitásokban rejlik. A közel-keleti olaj, az egyes országokat egykori gyarmatukhoz fűző szoros kapcsolatok, vagy az onnan érkező emigránsok tömege természetesen lényeges szempont, de vannak lényegesebbek. Izrael számára egyértelm?bb a kapcsolat, az izraeliek többségében él a vágy a kontinens iránt, még akkor is, ha szüleiket, nagyszüleiket Európa egyszer megtagadta. Az izraeliek vágynak arra, hogy elfogadják őket mint izraelieket, de arra is, hogy mint a nyugati értékek képviselőit fogadják el őket. A Nyugat kulturális, technikai és demokratikus vívmányait Izrael a Közel-Keleten egyedüliként képviseli, az állandó létbizonytalanság ellenére. E vívmányok európai megszületéséhez a zsidóság nagyban hozzájárult, így az igény kétszeresen is jogosnak tekinthető. Zsidó vallás nélkül nincs kereszténység, kereszténység nélkül paradox módon még felvilágosodás sincs, hiszen a kereszténység- és judaizmusellenes filozófusok is a zsidó–keresztény kultúrkörön belül fejtették ki érveiket, akkor is, ha az antikvitásig nyúltak vissza. Zsidóság és kereszténység, zsidóság és Európa ekként állandó kölcsönhatásban állt és áll egymással, zsidóság és Nyugat nem egyszerűen természetes szövetségesek, hanem valamilyen módon együvé tartoznak. 

Ami azonban Jeruzsálemből oly egyértelműnek tűnik, az Brüsszelből (pláne Párizsból és Berlinből) korántsem az. Vagy mégis, de akkor az európai politika hozzáállása ijesztő. Az EU ugyanis – Izraelhez fűződő zavaros viszonyával a tudatalattijában – éppen azért nem hajlandó foglalkozni Izrael EU-tagságával, amiért az szeretné: az ország erkölcsi-politikai védelme miatt. Egy tagország mellett ki kell állni, legalábbis sokkal nagyobb erkölcsi támogatásban illik részesíteni, mint ahogyan azt manapság teszi. A napi politikai érdekek mellett hosszú távú érdekekben kellene gondolkozni, sok olyan kérdéssel szembesülni, amelyek Európa identitását is érintik. Nemcsak a zsidó múltat, gyökereket kellene akkor nyíltan felvállalni, és egyszer s mindenkorra elfelejteni a középkori "Confirmamus sed non consentimus" ("Megerősítjük, habár nem értünk egyet vele") elvét, amelyet minden újonnan megválasztott pápa deklarált egy Tóra-tekercs felett, amikor ellátogatott a római gettóba; hanem a holokauszt terhével is szembesülni kellene. Mert Izrael létrejötte részben annak a következménye, hogy Európa a hozzá lojális, és nagy számban asszimilálódott, de mindenképpen a kultúráját gyarapító zsidóságot kivetette magából. Ebben éppoly bűnösek Hitler csatlósai, mint a szövetségesek, akik gyakorlatilag ölbe tett kézzel nézték a történteket, és menekültek tízezreit küldték vissza a biztos halálba. Európa ezért nem túl hiteles, amikor arról panaszkodik, hogy Izraelre nem tud nyomást gyakorolni, hiszen aligha csoda, ha a második világháború tapasztalatai után Izrael nem könnyen bízik benne.

Természetesen szó sincs kollektív bűnösségről, vagy arról, hogy a mai európai politika ne tenne meg mindent a túlélőkért, és azért, hogy egy népirtás ne fordulhasson újra elő. (Srebrenica példája persze ennek ellentmond, így pontosítsunk: az európai államok saját állampolgáraikat már igyekszenek megvédeni.) Csakhogy a Soába torkolló jelenségek gyökereit nem ismerte fel pontosan, mert az antiszemitizmus ennek csak egyik része volt. Nem elég azt mondani, hogy nem bántom, és nem is engedem bántani többé a rokonaimat, hanem el is kell ismerni, hogy azok a rokonaim, akiknek sok mindent köszönhetek, és akkor is fel kell ismerni arcukat, ha – részben miattam – külföldre költöztek, és nevet változtattak. Nem elég azt mondani, hogy védem az európai zsidóságot, búra alatt óvom, és többé nem engedem kiirtani, hanem észre kell venni azt is, hogy Izrael ennek a zsidóságnak az egyik létformája, és hogy az arab világ tekintélyes része a megsemmisítésére törekszik. Ebben a fanatizmusban a nácikat ismerhetjük fel, de a rossz lelkiismeret éppúgy gátolja a tisztánlátást, mint az örökség félszív? elfogadása. Ezért tapasztalhatjuk, hogy a Nyugat igyekszik struccként homokba dugni fejét az arab-muzulmán vezetők antiszemita megnyilvánulásai hallatán, ehelyett kapva kap Izrael vélt vagy valós hibáin és bűnein. Így elválaszthatja saját, tragédiába torkolló antiszemitizmusát az arab világétól, amely "csak" Izrael politikájának következménye, és nem kell azzal foglalkoznia, hogy Izrael létrejöttében nagy szerepe volt annak, hogy ő ugyanúgy cserbenhagyta akkor a zsidókat, ahogy azt ma teszi Izraellel. A próbálkozások ellenére tehát nem sok esélye van Izrael bármiféle csatlakozásának az EU-hoz addig, amíg Európa nem képes feldolgozni saját múltját, felvállalni örökségét, vagyis nem képes meghatározni saját identitását. Sőt, nem várható változás Európa Közel-Kelet-politikájában sem. A "régi", saját helyét és értékrendszerét meghatározni képtelen Európát Izrael hiába szólítja meg, az nem válaszol. Egy önmagával békében élő "új" Európa az, amely akár Izraelnek, akár az arab világnak, akár Amerikának méltó partnere lehet. 

Teadélután a Hamasszal

Miután több politikus csődöt mondott már a közel-keleti békefolyamatot illetően, néhány hollywoodi filmcsillag úgy döntött: magához ragadja a kezdeményezést, és megoldja az arab–izraeli konfliktust. A hírek szerint a sztárok hamarosan útnak indulnak a térségbe, hogy megkezdjék békemissziójukat.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek