Isztambuli felvonulók Attatürk képével. A modern Törökország atyja
Fotó: MTI
A XIX. században Törökország egyre inkább a nyugat-európai nagyhatalmak befolyása
alá került. Nyugat-európai önkéntesek – például Lord Byron – harcoltak a török
csapatok ellen, amikor a múlt század első felében fellángolt a görög függetlenségi
háború. Törökország a krími háborút is elvesztette, és a román fejedelemségek
önállósodási törekvéseit sem tudta meghiúsítani. Bár a múlt század közepén történtek
kísérletek az Ottomán Birodalom reformjára, ezeket a porta korrupt bürokráciája
sorra zátonyra futtatta.
A katonai és politikai kudarcok nyomán terjedt el a köztudatban az a szállóige,
miszerint Törökország Európa "beteg embere". 1914-ben, az első világháború kitörésekor
V. Mohamed szultán a tengelyhatalmak oldalán szent háborúra, dzsihadra szólította
fel országát a szövetségesek, az angolok, a franciák, és az oroszok ellen. Erre válaszul
az angolok az egyiptomi csapatokat szólították hadba, majd az arábiai, szíriai arab törzseket
és a beduinokat lázították fel a török fennhatóság ellen. Az angolok ígéretet
tettek Mekka vallási, politikai vezetőjének, hogy ő lehet az arab törzsek királya,
amennyiben a török csapatok ellen vezeti a beduinokat. A Törökország elleni diplomáciai
manőverek része volt az úgynevezett Balfour-nyilatkozat is, amelyben felszólították
a zsidókat az akkor török fennhatóság alatt álló Palesztinába való visszatérésre.
London a háttérben megegyezett a franciákkal a térség befolyási övezetekre való
felosztásáról. Eszerint Szíria és Libanon a franciák kezébe került, míg Egyiptom,
Palesztina, Transzjordánia és Irak az angol befolyási övezet része lett. Az első világháborúban
térdre kényszerített Oszmán Birodalmat a tervek szerint szintén a két nagyhatalom
osztotta volna fel egymás között.
Ekkor lépett színre Musztafa Kemal Attatürk, aki a széthulló birodalom roncsain
megmentette az országot. Miután évekig harcolt a görög, az angol, a francia és az
arab csapatok ellen, katonai zsenije Gallipolinál győzelemre segítette a török
csapatokat az angolokkal szemben. Kivételes bátorsága magával ragadta a tömegeket, és
hamarosan Törökország megmentőjeként kezdték tisztelni. 1923-tól ő lett a modern Törökország
első miniszterelnöke. Attatürk szekularizálta az iszlám török államot: reformjait
azzal kezdte, hogy a hagyományos arab írásmód helyett a nyugati latint vezette be.
Attatürk és utódai kormányzása alatt Törökország távol maradt a Közel-Kelet zűrzavaros
eseményeitől. Musztafa Kemal Attatürk hatvan éve 1938-ban halt meg, de tisztelete a
mai napig szinte a bálványozással határos Törökországban.
Attatürk után a politikai élet ingatagabb lett, gyakorivá váltak a politikai gyilkosságok,
melyek az ötvenes években már csaknem polgárháborús állapotokat eredményeztek. A
hadsereg félreállította a kormányt és katonai diktatúrát vezettek be. A fejlődés
viszont nem állt meg. Törökország az Észak-atlanti Szerződés (NATO) tagállama és
az Európai Unió társult tagja lett. A török gazdasági életben állandósult
instabilitás azonban óvatosságra inti Brüsszelt és a nyugati partnereket. A 80 százalékos
infláció, az ország keleti tartományaiban magas munkanélküliség és a fejletlen
infrastruktúra ellenére a török kormány óriási összegeket költ a hadseregre. Bár
nem beszélhetünk katonai diktatúráról, még mindig gyakoriak a jogsértések. Az
Amnesty International éves jelentései rendszeresen bírálják Törökországot az
emberi jogok megsértése miatt.
Az 1996-os választások nyomán az iszlám orientációjú Jólét Pártja alakított
kormányt, s ezzel kezdetét vette egy lassú átrendeződés, mely során az iszlám törvénykezés
egyes elemeit kezdték bevezetni a közigazgatásban. Ennek a folyamatnak a hadsereg közbelépése
vetett gátat. A Jólét Pártot törvényen kívül helyezték és feloszlatták.
Ankarát sokan azzal vádolják, hogy fenyegetőző külpolitikát folytat. Gyakran
fitogtatja katonai erejét, mind Ciprus, mind pedig Szíria felé. Hadserege, amely hajtóvadászatot
folytat a kurd szeparatisták ellen, gyakorta mélyen behatol Irak, illetve Szíria területére.
Török vezetők többször hangoztatták: a ciprusi görögök által megrendelt orosz légvédelmi
rakétarendszer szállítását akár katonai eszközökkel is készek megakadályozni. Törökország
1996-ban katonai egyezményt kötött Izraellel, ami óriási felháborodást váltott ki
a térség arab államaiban. Az ankarai kormány erőteljesen nyitott a közép-ázsiai
volt szovjet tagköztársaságok felé, és teljes erőbedobással lobbizik azon, hogy a
Kaszpi-tenger olajmezőinek kőolaja a Baku–Ceyhan útvonalon jusson Nyugatra. Az évforduló
kapcsán sokan felvetik a kérdést, milyen lesz Törökország a XXI. században? Az
egyik álláspont szerint Törökország az Európai Unió társult tagjaként komoly
szerepet tölthet be a térségben, mint olyan középhatalom, mely holdudvarába vonja a
közép-ázsiai feltörekvő államokat. Az Európai Unió és az arab világ közé ékelődve
továbbra is híd szerepet tölthet be – persze csak abban az esetben, ha a jövőre
esedékes választásokon nem a Jólét Párt utódaként fellépő iszlám
fundamentalista Erény Párt kerül kormányra Ankarában. A törökországi szélsőséges
csoportok eltökélt szándéka azonban a világi török kormány elsöprése. Ezt jelzi,
hogy az évfordulós ünnepségeket merényletek tervei árnyékolták be. Egy nyugat-európai
bázissal rendelkező szervezet öngyilkos terrortámadást készített elő repülőgéppel
az Attatürk emlékm? ellen, amelyet csupán röviddel az akció előtt sikerült megakadályozni.
A szélsőséges iszlám térnyerést három tényező gerjeszti Törökországban. Az iráni
forradalom után húsz évvel világszerte tovább tart az iszlám vallási és politikai
reneszánsz, miközben a török európai uniós felvételi kérelem folyamatos brüsszeli
elutasítása tömegméretekben aláaknázza a Nyugat-orientációjú világi kormány
legitimitását. A harmadik tényező pedig az, hogy az Izraellel kötött katonai szövetség
sok török muszlim szemében szálka. A szerződés felbontása egyaránt érdeke Iránnak
és Szíriának, akik abban bíznak, hogy egy iszlám befolyás alatt álló török kormány
semleges maradna egy esetleges Izrael elleni katonai akció során.
A török világi elit számára az iszlám előretörés feltartóztatása kulcskérdés
a jövő áprilisban esedékes választásokon. Az eredményre azonban minden bizonnyal az
ország határain túl is sokan oda fognak figyelni.
1998. 11. 14. (II/46)
