Mindkét gyermekének a születésénél jelen volt mint férj és mint szülészorvos. Melyik volt Önben az erősebb?
– Hála Istennek, egyik szülésnél sem volt szükség orvosi beavatkozásra. A szülésznőé volt a főszerep. Az első babánknál egy fáradtabb életciklusomban voltam, nagyon sokat dolgoztam, ezért leginkább csak az izgalomra emlékszem és a megkönnyebbülésre, amikor meglett. A másodiknál már sokkal jobban tudtam élvezni, persze ott is nagyon izgultam, csak nem mutattam. Csodálatos érzés volt látni, ahogy jött kifelé, éppen ugyanúgy, mint több ezer másik baba, akik nálam születtek, de ő az enyém volt. És ahogy gördült ki a kis feje, és vette az első levegőt. Ez borzasztóan megható érzés egy apának.
Mi hívta elő az igényt, hogy az apuka is ott legyen a szülő-szobában, hiszen ez nem volt mindig így?
– A történelem kezdetétől fogva inkább apás szülésekre kerülhetett sor, hiszen sokszor ki más lehetett volna kéznél, ha nem az apa. Később megjelentek a bábák, de az már az orvoslás egyfajta fejlettebb formájának számított.
Magyarországon hol és mikor tört meg a jég?
– A MÁV-kórházban, a nyolcvanas években. Ez akkoriban egy oázist jelentett a magyar szülészet sivatagában. Míg más kórházakban a fertőzés elkerülése érdekében a néhány napos újszülötteket is zártláncú tévén ke-resztül mutogatták a váróban tolongó rokonságnak, addig a MÁV-ban már javában zajlottak az apás szülések. Azóta pedig ebben nőtt fel egy teljes generáció.
Miben tud segíteni egy férfi a szülés alatt?
– Segíteni orvosi módon nem tud, de nem is azért van bent, hogy tartsa az infúziós szereléket vagy odaadja a kesztyűt. Egy apának közelről látni, ahogy megszületik a gyermeke, csodás érzés! Az anyának is többnyire nagyon fontos, hogy mellette legyen az a személy, akit szeret, és akivel közösen nevelik majd fel a születendő gyerme-küket.
Az anyukákat nem feszélyezi az apuka jelenléte?
– Abszolút nem. Persze csak ha valódi, őszinte, mély kapcsolat van kettőjük között. Ilyenkor a szülőszobán nem kell színészkedniük egymás előtt. Ha nem ilyen a kapcsolat, azt rögtön észrevesszük. De akkor általában nem engedjük be az apát.
Mire szokott gondolni, miközben előbukkan a kis újszülött?
– Leginkább arra, hogy milyen jó látni, hogy a „szülészkedés” nem egy misztikum, hanem egy természetes folyamatnak a segítése.
A könyvében őszintén ír arról, hogy milyen szülészorvosnak lenni Magyarországon, ahol az Ön szavaival élve „ingadozó” a fekvőbeteg-ellátás színvonala. Mi késztette arra, hogy ott hagyja az állami szférát?
– A legjobban az zavart, hogy olyanok a körülmények, melyek közt lehetetlen jó minőségű szolgáltatást nyújtani. Valami mindig hibádzik: vagy az épület, vagy a gépek, vagy az agyonterhelt kollégák.
Általában a nők is tartanak attól, hogy állami kórházban szüljenek. Mit gondol, mi jelenthetne megoldást az állami kórházak problémáira?
– Talán az, ha a privatizációt nem mint a Sátán legfőbb erényét próbálnánk beállítani, és ha beengednék a biztosítókat a rendszerbe. Így lehetővé válhatna a szektorsemleges társadalomfinanszírozás. Egy kapitalista társadalomban minden valójában az üzlet és a pénz körül forog. És én nem mondom, hogy ez jó, de lássuk be, hogy minden ezen múlik, hiszen az ultrahanggépet piaci áron kell megvenni, a gyógyszert úgyszintén, de a szolgáltatást már nem adhatom piaci áron, vagy éppenséggel nincsenek piaci körülmények, és a munkaerőt sem tudom piaci áron megfizetni. Tehát egy olyan környezetben, ahol kapitalizmus van, és piaci áron történik minden, egy szektort betonnal izolálni és egy „posztszocialista” rendszert fenntartani oda vezet, hogy olyan lesz a szolgáltatás, amilyen most.
A magánklinikán való szülés nagyon drága, nem mindenki engedheti meg magának.
– Az osztrák, német vagy az amerikai áraknál jóval olcsóbb, de még így is olyan húzós összeg, amit sajnos tényleg csak jómódú emberek engedhetnek meg maguknak.
Mi a véleménye az otthonszülésről?
– Azt gondolom, hogyha biztonságosan akar valaki otthon szülni, ahhoz ugyanolyan technikai felszereltségre, készenlétre van szüksége, mint ami egy kórházban van. Ez sokkal többe kerül, mint akár egy magánkórházban szülni. Ha pedig netán komplikáció lép fel, nagyon veszélyes az időveszteség, amíg a kismama az otthonából a kórházi műtőasztalra kerül. Ezen múlhat a gyermek további sorsa, hogy egészséges lesz-e, vagy agyhalott, hogy súlyosan sérült lesz-e, vagy meghal. Nem mindegy, hogy mennyi idő telik el a probléma észlelésétől a megoldásig. Szerintem nem korrekt rámérnünk a gyerekünkre az otthonszüléssel egy olyan „hendikeppet”, amellyel már élete első pillanatában hátrányt szenved a kórházban születendő babákkal szemben.
Térjünk vissza az apukákra. Ön szerint a kilenc hónap alatt mi jelenti számukra a legnagyobb kihívást?
– Talán nem is a kilenc hónap a nehéz, hiszen az ember gyorsan megszokja, hogy „megváltozik” a felesége. Rengeteg az izgalom a szülés előtt, de a férfiak számára mégis inkább a szülés után, a szoptatás időszakában a legnehezebb. A legtöbb családi probléma általában ilyenkor keletkezik, mivel az anyuka egyre fáradtabb, elnyűttebb, és általában el is hagyja magát. De ha a férfi ilyenkor kellő empátiával rendelkezik, türelmes, és képes lelki támaszt nyújtani a társának, akkor minden a legnagyobb rendben lesz. Talán egy életen át.
Velük történt
Kurucz Péter, televíziós műsorvezető
Kezdetben úgy fogtam fel, hogy a szülés egy olyan szituáció, ami elsősorban a feleségemre és a szülészre tartozik, a férj csak útban van. A fenntartásaim ellenére a feleségem, Anna mindenképpen szerette volna, hogy ott legyek mellette. Úgy beszéltük meg, hogy az első gyereknél a „hajrában” inkább kimegyek, mert ebben a feszült helyzetben jobban érezném magam, hogyha kint lennék, persze hallótávolságon belül, hogy meghalljam, ha felsír a baba. Marcinál és Esztinél már végig bent voltam, sőt az utóbbinál úgy lett volna, hogy a köldökzsinórt is elvágom, de végül azt mondtam, hogy inkább nem. Hagyjuk meg a lehetőséget a negyedik gyerekhez.
Sarka Kata, modell
A mi kisbabánk, Noémi császármetszéssel született. Végig bent volt velem a férjem (Hajdú Péter műsorvezető – a szerk.). Elkezdődött a császármetszés, és öt perc múlva kiemelték a babát. Azt nem engedtem meg Péternek, hogy nézze a műtétet, csak a fejemnél állhatott. Nagyon izgatott volt. Végig az arcomat simogatta. Egyszer csak nem éreztem többet a kezét. Teljesen bepánikoltam, hogy hova tűnt. Kiderült, hogy a saját pulzusát mérte, mert azt hitte, hogy ott helyben elájul. Megkértem, hogy legyen szíves, fejezze be, és velem foglalkozzon. Amint megszületett a babánk, le sem vette róla a szemét, mindenhova követte. ő tartotta, amikor megmosták, így az ő kezében hamarabb volt, mint az enyémben. Nagyon tisztelem azokat, akik végigcsinálják úgy, hogy nincs bent a férjük. Én nem tudtam volna. Ha lesz rá újra lehetőség, mindenképpen ott kell, hogy legyen.
2009. 09. 11. (XIII/37)
