Ez egy véleménycikk.

A Nyugatnak több ilyen ütközőterülete is létezik (és ezek folyamatosan formálódnak, egyre újabbak alakulnak ki, marnak ki részeket a civilizáció húsából). Ezek a határterületek valóra váltják a kopernikuszi világkép előtti hajósok félelmeit, legendáit: az ismert tartományok szélén beszakad alattad a föld, a tenger, a középkori metszetekről ismert fajzatok zabálnak fel elevenen, elnyel a semmi és csak a zuhanás marad, ami örök. Civilizációs és mentális értelemben ez abszolút így van. Ezeken túl nyugati szemmel minden amorális és végletes. Ennek a tapasztalatnak kellene meghatároznia a viszonyunkat hozzá. Gáza is egy ilyen peremövezetnek a gyulladt, elgennyesedett vakbele (azaz: ha nem vágod, ki akkor belehalsz). Egy pillanatra se gondoljuk, hogy ezek a barbárok csak a zsidókat gyűlölik, csak az ő életüket akarják megsemmisíteni, hogy ezek a démoni megszállottsággal, válogatás nélkül ártatlanokat legyilkoló emberek egyszerűen csak antiszemiták, anticionisták.

Azok, de nem pusztán erről, ennyiről van szó.

Ezek az egész nyugati civilizációt megvetik, lenézik és el akarják pusztítani. Undorral tekintenek ránk.

1976-ban, Entebbében (ahol egyébként a jelenlegi izraeli miniszterelnök öccse részt vett a túszok kiszabadításában) még különválogatták a zsidókat a nem zsidó túszoktól, de itt már nem számított semmi. Nem volt semmiféle határ. Ez már régen túlmutat a baloldali-forradalmi motivációjú nyomorterroron is (hol van már a Fatah és hol van már München). Ami Izraelben megtörtént az egy civilizációs indíttatású mészárlás volt (pontosan úgy, ahogyan ezt Fallaci megjósolta). Ez ugyanaz a terror, ugyanaz a gyűlölet, amit Európában megtapasztaltuk 2015-ben. A Bataclan vagy nizzai sétány halottait csak a földrajzi távolság választja el Szderót halottjaitól. Semmi más.

Ez a háború nem egyszerűen Izrael háborúja, hanem az egész Nyugaté. Így a miénk, magyaroké is.

Globális értelemben ránk is súlyos feladat hárul abban, hogy kijelöljük a határainkat és megjelöljük a territóriumunkat. Azt ahol még a mi világunk uralkodik és nem az övék.

Nem véletlenül merészelek itt és most etológiai fogalmakat használni. Ezek a ragadozók kilométerekről megérzik a nyugat testszagán a szorongást, a félelmet. A savanyú izzadságszagot. Azt, hogy ez az egykor világokat felfaló, megemésztő leviatán mára megrettent, fél és többé nem bízik magában. Ez a civilizáción kívüli világban az abszolút gyengeség jele, a természetben a gyengeség pedig maga a halál. A sánta, elöregedett és vadászni képtelen alfát egy pillanat alatt széttépi a többi falkatag. Ezek nem ismerik a tolerancia és az esélyegyenlőség fogalmait. Európai, nyugati ésszel, szívvel felfogható etikájuk nincs. Átlátnak rajtunk, mert ők nem a kulturális rétegeket vagy a jogi-morális mechanizmusokat, a külsőségeket figyelik, hanem az alapvető természetünket, a zsigeri reakcióinkat. Őket nem az úgynevezett etika korlátozza le, hanem az ösztönkészletük határozza meg őket. A vesénkbe látnak.

Csak a tesztoszteron működik ellenük, a brutalitás, az azonnali cselekvőképesség, a félelemkeltés. A megjelölt terület savas ammóniaszaga.

És még mielőtt általánosítással vádolnának meg, ki kell jelentenünk, hogy a Hamasz nem egy elgettósodott szubkultúra arrafelé (és a migrációs politikának, a wilkommenskulturnak hála már itt Európában sem, lásd. utcai tüntetések, a tavasszal lángoló Párizs és Franciaország), hanem a “state of mind”. Bármennyit is klaffognak, nyekegnek apartheidről és elnyomásról azok, akiknek ez a dolguk, ezért fizetik őket. Bár ez a szikár tény talán már a levágott fejű, felgyújtott csecsemőket ünneplő tömegek láttán mindenki számára egyértelmű kellene, hogy legyen. Azért maradt a feltételes mód, mert ugyan Nyugat-Európában a legtöbb helyen nem engedélyezték ezeket a terrorista-dzsemborikat, ennek ellenére mégis nagy pofával felvonultak a helyi erők és így vagy úgy, de megülték ezeket a Hamasz-párti sütiosztogatós piknikeket. A rendőrség viszont a tiltás ellenére mégsem vonult fel és nem takarította el őket az aszfaltról egy megfelelően irányzott magasnyomásúval. De nincsen ebben semmi meglepő és mulatságos,

hiszen félnek a következményekről és összecsinálják magukat a saját kis “gázáiktól”.

Akinek volt már nagyobb termetű, maszkulinabb kutyája az tudja, hogy mit okoz az ilyen következetlenség. A saját vadainkat nevelni kell és kordában kell tartani az ösztöneiket. Tudniuk kell, hogy ki a főnök. Ez létfontosságú. Mert legközelebb már a nyakunkra fog menni az a hatvan-hetven kilós dög, ha megpróbáljuk fegyelmezni. Vagy ami még rosszabb: mást, nálunk gyengébbet fog összemarcangolni.

Ha szükséges, ezek, az ellenségeink képesek éveken át szenvedni, tűrni azért, hogy számunkra valami sokkal nagyobb, mélyebb szenvedést, sebeket okozzanak. A saját életük nem számít. Nem az individuum fogyasztói kultuszában élnek (ez az egyetlen erőforrásuk), nem a pillanatba vannak bezárva, hanem eszkatologikus távlatokba tekintenek (és nem korlátozzák be magukat).

Ha le akarjuk győzni őket, akkor nekünk is el kell hagynunk a morális komfortzónánkat, ki kell lépnünk a terra incognitába, oda ahol nincsen többé etika, nincsen többé relativizáló, kibogozhatatlan érvköteg, hanem erő és mi vagy ti alapelve. Nekünk is áldozatokat kell hoznunk (másként nem lehet különben elveszünk), hiszen ők folyamatosan,

megállás nélkül áldoznak, hol a maguk és a sajátjaik életével, hol a mieink véres maradványait mutatják fel isteneik előtt.

Ha kell, éveken át altatnak minket és meglapulnak a sötétben, a mocsokban, a föld alatt; csak azért, hogy akkor csapjanak le ránk, amikor nem számítunk rá és kiszolgáltatjuk magunkat. Újra elő kell venni, fel kell tüzelni a régen elaltatott ösztöneinket, megérzéseinket és engedni kell a hatodik érzékünknek. Nincsenek, nem lehetnek jogi magyarázatok, hanem helyzetek vannak: élők és holtak, jók és rosszak. A héberben az igazság és a halott szó között csak egyetlen betű a különbség. A valóságban is pontosan ennyi és nem több. Az igazságnak pedig nincsen ötvennyolc féle neme.

Van egy hamis, nyugati toposz arról, hogy a szenvedés nemessé tesz, a szenvedés egyfajta erkölcsi kategória. Sokat most beszélnek arról Nyugaton (mély cinizmussal), hogy a szenvedés megigazít és az oldaladra állítja az igazságot. De ez nagyon kivételes esetekben van csak így. A szenvedés a legtöbbször elaljasít, gonosszá és kegyetlenné tesz. Részvét nélkülivé. Az ő szenvedésük ilyen, mert az önpusztítás a veleje, a lényege, ez energizálja őket. A több szenvedés számukra jó, érték, mert erőt ad a nagy, egyébként elvégezhetetlen feladatokhoz. Ezért nem képesek (például) a palesztinok arra, hogy önálló, önfelelős államiságot hozzanak létre, bármennyi támogatást is utalunk át nekik. Ennek - természetesen - része az epigenetika is (ez tagadhatatlan), de ezt mindössze vegyük tudomásul és ne akarjuk ezzel igazolni az erkölcsileg igazolhatatlant. Ennek több generációban kiérlelt végkifejletét láthattuk most Izraelben. Mert az a bestialitás, amivel rávetették magukat bárkire és bármire, ami mozog és zártak gyerekeket kutyáknak sem való ketrecekbe nem igazol semmiféle “elnyomást”, “semmiféle szenvedést” és végképp semmi köze az igazsághoz.

Gyávák és hülyék azok, akik összekötik és a palesztin nép évtizedek óta konstruált szenvedéstörténetével relativizálják azt, ami megtörtént.

De valójában ez ugyanúgy nem csak “palesztin ügy”, ahogyan az ezerháromszáz izraeli halott sem a “zsidók belügye”. Rájuk és ránk egyaránt globálisan érvényes.

Zárásként pedig egy pesszimista megállapítás: mivel legyőzni nem tudjuk őket (mivel túl sokan vannak és végtelen áldozatot is képesek hozni a céljaikért), ezért csak az maradt, hogy az állatvilágból ismert erőalkalmazással és erőfelmutatással kikényszerítsük a nekünk kijáró tiszteletet és természeti egyensúlyt. Aki pedig ettől megrémül annak a Sicario című film utolsó mondatával üzennék:

“Költözzön egy kisvárosba, ahol még jelent valamit a törvény. Itt nem fog életben maradni. Maga nem farkas. És ez már a farkasok földje.”

Szerencsés D. Márton

újságíró