Ahogyan ezzel a jelenséggel ilyen erőteljesen szembesültem, egyből éreztem, erről a témáról beszélni kell, mivel a hétköznapi ember mindennapjait meghatározó viselkedésformáról van szó.
Habár lélektanilag a gyermekkorban kialakított „túlélő mechanizmusokból” eredeztethető a passzív-agresszív viselkedésforma, nem nehéz belátnunk, hogy a magatartási sémáink jó részét a kultúránkból, a tágabb társas életkörnyezetünkből vesszük át. Történelmi szempontból nézve az 1848-as szabadságharc utáni időszak juthat először eszükbe, hiszen akkor egyfajta nemzeti méltóságot mentő stratégia volt az úgynevezett passzív ellenállás a minket legyőző hatalommal szemben. De ha onnan nézzük a kérdést, hogy ez a minta azt közvetíti, hogy az aktív érdekképviseletnek, a nyílt és tudatos konfrontációnak semmi értelme sincsen a nagyobb hatalommal rendelkezőkkel szemben, akkor már nem biztos, hogy bátor és produktív stratégiaként fogjuk értékelni a passzív agressziót. Ez az attitűd ugyanis teljesen beépülhet a mindennapi életvezetésünkbe és ezáltal általános konfliktuskezelési módszerünkké is válhat.
A passzív-agresszív ember általában nem kommunikálja egyenesen az igényeit, az érzelmeit, nem közli a másikkal szemtől szembe, hogy esetleg problémát okoz számára a másik viselkedése. Nem mond nemet nyíltan akkor, amikor pedig szíve szerint azt tenné. Mivel nem meri, nem képes felvállalni a konfrontációt, ezért valamilyen manipulatív formában igyekszik levezetni a feszültségét, meghiúsítani az együttműködést, vagy akár bosszút állni vélt vagy valós sérelmeiért.
2022.10.14. (XXVI/41)
