Az itáliai félszigeten már az egységes Római Birodalom idejétől kezdődően éltek kisebb zsidó közösségek. A zsidó–római háború során – ahogyan azt Titus diadalíve is megörökítette – rabszolgaként kerültek Rómába, ahol a számuk hamar 50 ezerre nőtt. Az egységes Római Birodalom bukását követően a létrejött kisebb államok különbözőképpen bántak zsidó állampolgáraikkal.
A constantinusi fordulatot követően a kereszténység egyre dominánsabb szerepet kapott a félszigeten, és intézményesülésével sajnos együtt járt a zsidóság diszkriminációja. 1516-ban Velence – Európában elsőként – gettóba telepítette zsidó lakosait, és hamarosan Róma és több más olasz város is követte a példát. A megszorítások ezzel nem értek véget. A IV. Pál pápa által kibocsátott Cum nimis absurdum bulla elrendelte számukra a megkülönböztető jelvény viselését, és korlátozta a tulajdonhoz, képzéshez való jogukat is, így a társadalom alsóbb rétegeibe „száműzte” őket.
Rómában a gettót a város legkevésbé kívánatos pontján jelölték ki, közel a halpiachoz, így gyakorta elárasztotta a kiáradó Tevere folyó. Körülbelül kétezren éltek itt elviselhetetlen körülmények között és a korlátozások miatt leküzdhetetlen szegénységben. A nehézségek azonban nem csüggedésre, hanem kreativitásra ösztönözték a zsidókat, aminek köszönhetően számos innovatív ötlet született a gasztronómia világában. A gettólakókat ugyanis a gazdasági szigorítások mellett az étkezési szokásaikban is jelentősen korlátozták, például megtiltották, hogy a halpiacon vásároljanak. A zsidó asszonyok azonban zárás után összegyűjtötték az otthagyott halfejeket, uszonyokat és más részeket, majd otthon megfőzték. Ezek voltak a ma ínyencségnek számító, a Rómába látogató turisták által is igencsak közkedvelt halászlé, a zuppa di pesce szerény kezdetei.
2022.06.10. (XXVI/23)
