Az ebédlőasztal körül ülünk: a négyéves kislány összevissza játszik a kanállal, az étel fröccsen, az anyukája fegyelmezni próbálja, kevés sikerrel. Valaki megszólal: egy királylány biztos nem enne így a király udvarában. Mire a gyerek anyja legyint, és így szól: „Ja, ő már zabolátlan királylányokról néz mesét, akiknek megmentő királyfi se kell, meg tudják oldani a saját problémáikat.”
A mesék átváltoztatásáról sokféle indulatos vita kerekedett már. Arról viszont ritkán hallunk ennek kapcsán, hogy a világ népmeséinek központi dramaturgiája kultúrákon, etnikumokon átívelően közös: az öreg uralkodó többnyire mindig férjhez akarja adni lányát és fel akarja osztani birodalmát, a legkisebb fiú ezer akadályon át mégis célba ér és végül megnősül, a fiatal lány pedig, legyen hercegnő vagy nincstelen árva, végül kiállja a próbákat és férjhez megy. Vajon miért? A teoretikusok az emberiség „közös tudatalattijáról” értekeznek. Egy biztos: a mesék közös tudásunk, élményanyagunk, vágyaink leképeződései. Legalábbis azok voltak valamikor.
Így ment ez évezredeken át, aztán az ellenkultúra beköszöntével a házasság „üres papír” lett, a szerelem „szabad”, minden ősi érték pedig „elfojtó társadalmi konstrukció”, amit meg kell haladni, hogy az egyén minden kötelék alól felszabadítsa önmagát. A nagy lázadó generációk gyermekei pedig beleszülettek egy olyan világba, ahol az egyén feltétlen szabadságának jegyében nincs stabilitás, nincs elköteleződés és nincs hűség. Sőt, ezek minősülnek romboló erőknek, melyek ellen küzdeni kell.
2025.03.14. (XXIX/11)
