Az élet védelme mindenhol alapvető jognak, az egyetemes emberi jogok részének számít, az viszont világnézeti kérdés, hogy a fogantatást vagy éppenséggel a születést tekintjük-e az élet kezdetének. A héten tartották a magzatgyermekek világnapját, s életpárti aktivisták szerint a jeles nap arra hívja fel a figyelmet, hogy a magzatok a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjai, akiket ugyanúgy megillet az élethez való jog – megkülönböztetés nélkül –, mint a már megszületett társaikat.
A cikkünkben szereplő két édesanya története azt illusztrálja, hogy a hétköznapokban ez nem annyira ideológiai kérdésként merül fel, a jellemző inkább az, hogy a krízisterhesek teljesen magukra maradnak, és anyagilag is ellehetetlenülnek. Optimálisabb szociális feltételek esetén tehát az évi több mint 20 ezer hazai terhességmegszakítás jelentős része valószínűleg elkerülhető lenne.
„34 éves vagyok, s a harmadik gyermekemnél merült fel először a kérdés, hogy megtartsam-e, mert az édesapjával addigra tönkrement a kapcsolatunk. Pedig védekeztünk, de mégis így alakult a helyzet. Mivel a férjem nem akarta, hogy megtartsam a gyereket, én viszont szerettem volna világra hozni, ezért a párom elhagyta a családot. Lehet, hogy még nem volt érett erre a feladatra, ki tudja. A nagyfiam nem tőle van, a két kislányom igen. Akkor nagyon elgondolkodtam, hogyan oldjam meg a helyzetet egyedül, miből fogom az albérletet fizetni, hogyan fogom a három gyereket eltartani, ezért először úgy döntöttem, hogy elvetetem” – mondja Anna.
2025.03.28. (XXIX/13)
