2024 végén tartották az első legális teveversenyt a Negev sivatagban: sokan az izraeli–beduin együttélés sikersztorijának tartják.(Fotó: AP / Ohad Zwigenberg)
Március 15. körül itthon is időről időre felmerül, hogy Petőfi Petrovics Sándorként, egy szerb kocsmáros és egy szlovák cselédlány fiaként látta meg a napvilágot, valamint, hogy a tizenhárom aradi vértanú közül többen is legfeljebb csak törték a magyart. Mégis készek voltak meghalni egy országért, ami hitük szerint értékeivel a saját felemelkedésüket és szabadságukat is garantálta volna.
A hagyományos nemzetállami eszme az etnikai nemzet fogalma helyett kulturális értelemben vett nemzetet hirdetett, amelynek tagjait a közös értékrend, nyelv és kultúra tartja össze. A klasszikus nemzetállam szabadságot adott a benne élő etnikai és vallási kisebbségeknek is. Ezért a zsidóság magyarországi emancipációja is szervesen összekapcsolódik a szabadságharcos és ’48-as eszmékkel.
Ahogy a moziteremben ülök, és peregni kezd Müller Dániel és Szalai Kálmán dokumentumfilmje, ezek a gondolatok ébrednek bennem. Még sosem jártam Izraelben, de mindig kíváncsian hallgattam a beszámolókat erről a furcsa, ismeretlen-ismerős világról. Ráadásul az alkotók az Izraellel kapcsolatos közbeszéd egyik legkevésbé tárgyalt aspektusáról beszélnek: az Izrael területén élő nem palesztin kisebbségek helyzetéről. Olyan etnikai és vallási csoportokról, amelyek sikeresen integrálódtak az izraeli társadalomba. E jelenség egyrészt megcáfolja az Izraelről elterjedt apartheidrezsim képet, illetve utat, jó példákat mutat a békés együttélés alapfeltételeihez.
2025.04.04. (XXIX/14)
