2008. szeptember 15., a Lehman Brothers New York-i székhelye. Ez után a válság után kezdték kidolgozni a feltőkésítés ötletét.(Fotó: AP / Mary Altaffer)
A 2008-as pénzügyi válság idején valós fenyegetésként tűnt fel a horizonton az egész pénzügyi rendszer összeomlása. Becslések szerint az amerikai kormány 700 milliárd dolláros mentőcsomaggal lépett közbe. Mindenki tudta, hogy a Wall Street-i spekuláció állt a háttérben, de csak egy ember került börtönbe, Kareem Serageldin, a Credit Suisse korábbi vezetője.
A jövőbeni válságkezelés alapjait új jogszabályok formájában ekkor úgy fektették le, hogy az még sokkal előnytelenebbül érintheti az átlagembert, mint 2008-ban. Először az Egyesült Államokban fogadtak el ilyen törvényt 2010 nyarán.
Az ún. Dodd–Frank-törvény elsősorban a származékos piacra összpontosított (a származékos termék vagy derivátum olyan befektetés, amely értékét valamilyen mögöttes eszközből nyeri). Ennek a hatalmas piacnak az összértéke nem ismert, de annyit tudunk, hogy a 25 legnagyobb bank nagyjából 250 billió dollár származékos ügyletet bonyolít, ami óriási kockázatot jelent. Ezért a Dodd–Frank-törvény kimondja, hogy pénzügyi összeomlás esetén a származékos követelések elsőbbséget élveznek. Más szóval, a következő alkalommal, amikor „beüt a krach”, amit feltételezések szerint a származékos piac problémája fog okozni, a nagy bankok ilyen jellegű adósságai minden más előtt ki lesznek fizetve. Ám a korábbiakkal ellentétben nem mentőcsomagokhoz, hanem hitelezői feltőkésítéshez (bail-in) folyamodnak.
2023.10.13. (XXVII/41)
