Vonnegut 2004-ben.(Forrás: Wikipédia)
Én most a kritikusok által legjelentősebbnek értékelt regényére, utolsó előtti munkájára hívnám fel a figyelmet, amely a Kékszakáll címet viseli.
Persze technikailag itt is a vonneguti lehetetlen helyzetek és idősíkok váltogatása szerepel, és az erre nem trenírozott olvasó már dobná is a könyvet a sarokba, amikor valami belső érzék kitartásra szólítja fel: még a humor szellemén is átüt az a keserűen borongós hangnem, ami csalogatja az olvasót a nem várt végkifejlet felé. Kell itt lennie egy elvarratlan szálnak, amiből a főszereplő öregkori motivációját, nem utolsósorban a regény címadó történetét is megértjük. És igen! Az utolsó 8-10 oldalon ismerjük fel azt a lelki törést, ami miatt ez az ember ilyen keserűvé vált.
Az eredeti Kékszakáll történetet mindenki ismeri, ha máshonnan nem, Bartók Béla zseniális operájából. Ahogy a pszichopata őrült sorozatgyilkos a hetedik szobába nem engedi be (vagy inkább nagyon is be akarja engedni?!) hetedik feleségét, mivel ott az elmúlt hat hitvese/szerelme hullája hever, és szelleme kísért.
2022.09.30. (XXVI/39)
