hetilap

 „Az elmúlt évek viszontagságai miatt fellázadtak a dolgozók: a zsolnaysok elhagyták a Zsolnayt. A háttérbeszélgetésen most először lehet személyesen hallani a Zsolnay dolgozók eredeti történetét és a távozás valódi okait” – így szólt a meghívó arra a sajtóbeszélgetésre, amelyet Tarr Tivadar, az üzemi tanács elnöke tartott Budapest egyik pa­­­tinás kávéházában, a Gerlóczyban.
Az ügy előzménye, hogy tavaly nyár elején a pécsi Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. 150 dolgozójából 119 ember egyszerre adta be a felmondását, majd aznap átigazolt a konkurens Ledina Kerámia Kft.-hez. A Ledinát a pécsi önkormányzat hozta létre tavaly, hogy átmentse oda a Zsolnay dolgozóit, mert úgy nézett ki, hogy a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. felszámolás alá kerül. A felszámolás végül nem indult meg, mert a cég adósságait a többségi tulajdonos, Bachar Najari időközben kifizette.
Másik oldalon az eltávozott dolgozók gyár és munka nélkül maradtak, és mondhatni a semmiért kapják a fizetésüket. A sajtóbeszélgetésen elhangzottak szerint a Ledina üzemében év végére elindult a gyártás, amit egy promóciós termékkel, egy magyaros mintájú kávéscsészével prezentáltak. Az önkormányzat egyébként az általa alapított Ledinát még augusztusban eladta az Anidel Projekt Kft.-nek, ami egy görög származású magyar építőipari magánbefektető, Bozóki János érdekeltsége.
Apropó innováció. A 19. század közepén létrehozott Zsolnay-gyár a rendszerváltás után afféle szocialista maradványüzemként vegetált, állítólag 1961 óta nem történt benne technológiai fejlesztés. Egy 1996-os átvilágítás során szakértők is leírták, hogy a gyár jelenlegi formájában nem működtethető, sokrétű átalakításra lenne szükség, amire viszont azóta sem került sor, bár a tulajdonos többször változott. Nem mellesleg az idők során erősen beszűkült a piaca a kézműves manufaktúrákban előállított porcelánnak, ami a Monarchia idején élte fénykorát. A mai világban az épületkerámia válhat húzóággá, amiben egyedülálló tradíciókkal rendelkezik a Zsolnay, s ami nemcsak a várható épületrekonstrukciók miatt hozhat nagy tételű megrendeléseket, hanem azért is, mert az építőiparban manapság kezdik újra felfedezni az épületkerámiát.
A fő irány itthon egyértelműen az épületrekonstrukció lehet, már csak azért is, mert Magyarországon mintegy ötszáz olyan műemlékszámba menő épületet tartanak nyilván, amit Zsolnay-féle pirogránit kerámia fed. A fővárosi Párizsi udvar rekonstrukcióját is a porcelánmanufaktúra végzi jelenleg. Szabó Iván, az önkormányzat – és egyben a Ledina – ügyvédje szerint ma a legnagyobb értéket a Zsolnay név és a védjegy, valamint a kézműves szakemberek képviselik, azonban állítása szerint „nem kell Zsolnay védjeggyel rendelkezni ahhoz, hogy valaki Zsolnayt gyártson”, ezért a Ledina is pályázni fog, ha lesz ilyen lehetőség. „A közbeszerzési törvény szerint – ez uniós előírás – nem lehet védjegyre való hivatkozással előnyt kapni.  Viszont az újragyártott kerámia minősége Zsolnay kell, hogy legyen” – jelentette ki lapunknak a jogi képviselő.
Ahogy Szabó fogalmaz, ez egy olyan iparág, amiben vagy nagyon van megrendelés, vagy nagyon nincs. Márpedig most úgy néz ki, hogy nagyon lesz, mivel bármelyik pillanatban kiírhatják az Iparművészeti Múzeum rekonstrukciójával kapcsolatos pályázatot. A tervet már 2013-ban elfogadták, majd szakértői vizsgálat folyt az épület, illetve a Zsolnay-kerámia-burkolat állapotáról – a felújítás költségeit ugyanis ez nagyban, milliárdos tételben befolyásolhatja. 
A kormány 2015 decemberében hozott rendeletet az Iparművészeti felújításáról, 25 milliárd forintos költséggel, amit részben uniós forrásból biztosítanak, a határidő pedig 2018 decembere. Hasonló jellegű projekt volt a Várkert Bazár emlékezetes rekonstrukciója is, a világörökségnek számító Várnegyed részeként támogatott programban a Zsolnay-burkolatok felújítása elsősorban restaurálással történt. Mint emlékezetes, a Várkert Bazár felújításának ideje elhúzódott, s kiinduló, 7-8 milliárdos költségvetése végül 20 milliárdra dagadt. Nem véletlen tehát, hogy komoly harc megy azért, kinek jusson központi szerep a jelentős uniós forrásokat is vonzó műemlék-rekonstrukciók területén.
A Zsolnay korábban kevésbé volt érdekes üzleti körökben: 2006-ban került az állami tulajdonostól, az ÁPV Zrt.-től térítésmentesen – de jelentős MFB-hitelállománnyal – a pécsi önkormányzat vagyonkezelő cégéhez, a Pécs Holding Zrt.-hez. Tíz év vegetálás és a tulajdonosok váltakozása következett – 2010 és 2013 között a Közgép is tulajdonosa volt a gyárnak –, ám a hiteltartozást senki sem törlesztette. 2013 elején a Pécs Holding Zrt. újabb pályázatának egyedüli jelentkezője, a régóta Magyarországon élő, szír származású, svájci állampolgárságú építészmérnök-üzletember, Bachar Najari  lett a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. többségi (74,5 százalékos) tulajdonosa. 
Helyi forrásaink szerint a gyár önkormányzati és magántulajdonosa között tulajdonképpen minden rendben volt egészen addig, amíg egy évvel ezelőtt képbe nem jöttek olyan egyéb szereplők, illetve cégek, akik fantáziát láthattak a műemlék-felújítások és az épületkerámia-gyártás terén megnyíló lehetőségekben. Így a Várkert Bazár felújításának egyedüli kivitelezője, a West Hungária Bau (WHB) egyik kft.-je is megjelent a színen, és jutányos áron megvásárolta az MFB-nek a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. felé fennálló követelését, ami 2015. augusztusban járt le.
Az önkormányzat mint tulajdonostárs részéről az offenzíva 2015 októberében kezdődött el, amikor a lejárt hiteltartozásra hivatkozva a zrt. hivatalos átvilágítását kezdeményezték. Mellesleg az önkormányzat korábban is találhatott volna okot szerződésbontásra, ám nem tette. 2016 elején a kormány – Páva Zsolt pécsi polgármester kezdeményezésére – stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdasági szervezetté nyilvánította a Zrt.-t a csődtörvény értelmében, ami több szempontból is aggályos volt, legfőképp amiatt, mert nem indult csődeljárás, felszámolás a cég ellen – ám ezzel a minősítéssel leegyszerűsíthető a felszámolási folyamat. Ezt a zrt többségi tulajdonosa barátságtalan lépésnek vette, és válaszul a közgyűlés az önkormányzati részvényesek kizárását kezdeményezte.
Áprilisban NAV-nyomozás is indult a Zsolnay ellen költségvetési csalás és egyéb bűncselekmények gyanújával, ami még tart – ennek hátterében főként a leselejtezett porcelántermékek illegális kereskedelmének gyanúja áll. Tarr Tivadar állítása szerint a vezetők vittek ki a gyárból ellenőrizetlenül porcelánt.
Május végén a pécsi önkormányzat megalapította „ellencégét”, a Ledina Kerámia Kft.-t, s egy hétre rá a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. 119 munkavállalója felmondott, majd rögtön munkaszerződést kötött a Ledinával. Három nappal később a WHB Vagyonkezelő Kft. felszámolást kezdeményezett a Zsolnayval szemben az MFB-től megvásárolt, 380 millió forintos lejárt követelése miatt. A pécsi önkormányzat pedig 300 millió forintos kártérítési pert indított a zrt. ellen egy vitatott értékű ingatlanapport miatt.
Mindezek után augusztus elején megtörtént az, amire a legkevesebben számítottak: Bachar Najari kifizette a WHB követelését a porcelánmanufaktúra helyett, így a felszámolási kísérlet kudarcba fulladt. Ezután az önkormányzat kiszállt a Ledinából, eladva azt az Anidel Kft.-nek – úgy, hogy az új tulajdonos a dolgozók megemelt munkabére mellett a bírósági perek lehetséges költségvonzatait is állja. A Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. ugyanis pert indított 119 volt dolgozója ellen. „A per tárgya a munkavállalók jogellenes felmondása. Véleményünk szerint a volt munkavállalókat a bíróság kártérítésre fogja kötelezni, melynek teljes összege 50 és 120 millió forint között kerül majd megállapításra” – reagált kérdésünkre a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. sajtósa, Pintér Mariann.
A kávéházban Tarr Tivadar elmondta, hogy a Zsolnay-gyár munkásai azért mondtak fel, mert az új tulajdonos, Bachar Najari  megjelenésével tovább romlottak a munkakörülményeik, folytatódtak a létszámleépítések, nem kaptak védőfelszerelést, munkaruhát, különböző juttatásokat is megvontak tőlük, a gyár infrastruktúrája veszélyesen rossz állapotban volt, elromlott a fűtés, valamint a dolgozók megijedtek a NAV-razziától, hogy visszaélések feltárása esetén őket is felelősségre vonják.  
A munkaügyi perben eddig elhangzott vallomások szerint azonban a dolgozókat az önkormányzat emberei a várható felszámolásra hivatkozva vették rá a tömeges azonnali felmondásra, sőt, azt í­­gérték nekik, hogy 2-3 héten belül már újból a gyárban dolgozhatnak majd.
„A korábban nálunk dolgozók panaszait a sajtóból tudtuk meg. Az újságokban megjelent dolgozói panaszok – melyek kivétel nélkül egyetlen munkavállalótól, Tarr Tivadartól származnak – valótlanok és megalapozatlanok, kizárólag azt a célt szolgálják, hogy eltereljék a figyelmet az önkormányzat törvénytelen és etikátlan eljárásáról” – állította Pintér Mariann, hozzátéve, hogy a munkavállalók egy részét már visszavették, és a megüresedett munkahelyeket új munkavállalókkal töltötték be.  Pintér Mariann leszögezte: Bachar Najari – az önkormányzattal ellentétben – valamennyi szerződésben vállalt kötelezettségét teljesítette a megállapodások szerint, s jelenleg a társaság legnagyobb hitelezőjeként működteti a céget.
Kérdésünkre, hogy mi lehet a pécsi önkormányzat és a porcelánmanufaktúra közötti kapcsolat megromlásának az oka, a zrt. sajtósa úgy reagált: „a viszony egyértelműen egy politikusok, bankárok és üzletemberek által szervezett, ügyvédek által támogatott becstelen és csalárd támadás következtében romlott meg. Nagyon fontos megjegyezni, hogy a támadással elérni kívánt cél csak és kizárólag a szervezők magánérdekét szolgálta, több esetben a közvagyon kárára” – fűzte hozzá Pintér Mariann.  
Az máig rejtély, hogy miért hívott össze két hete az ügyben sajtóbeszélgetést az üzemi tanács elnöke, de annyi világos, hogy bár mindenki a 119 dolgozó érdekeinek védelmére hivatkozik, ez a legkevésbé látszik fontosnak az ügyben: fizetésük egyelőre van, de munka és gyár nincs mögöttük, a korábban készségesen viselkedő önkormányzat kiszállt az általa kreált cégből, a jövő pedig meglehetősen bizonytalannak tűnik.

A Zsolnay-sztori

A Zsolnay-gyár létrehozása és felfuttatása a magyar kapitalizmus hőskorának egyik legjelentősebb sikertörténete. A gyárat megalapító Zsolnay Miklós jó nevű pécsi rőföskereskedő volt, aki feleségével hét gyermeket nevelt.
Figyelme a 19. század derekán fordult az agyagáruk felé, amiben közrejátszhatott, hogy abban az időben a polgári háztartásokban az ónedényeket elkezdték felváltani a cserépedények.
Bár eleinte nem volt elegendő tőkéje, hogy megvásároljon egy eladásra kínált lukafai agyagáru-manufaktúrát, a haladás szellemében egy évet rászánt, hogy megtanulja a fazekasmesterséget.
1853-ban aztán megvette a lukafai kőedénygyár felszerelését, amelyet Pécsre telepített, az üzemet pedig Ignác fia vezetésére bízta. A vállalkozás azonban 1863-ra a csőd szélére került, amelytől csak egy másik Zsolnay-fiú, Vilmos kölcsöne mentette meg.
A festőnek készült fiút a szülei kereskedőnek szánták, és már 11 éves korától kezdve apja üzletében inaskodott. Az 1850-es évek végére apja üzletét a város legjelentősebb nagykereskedésévé fejlesztette, ám figyelme egyre inkább az ipar felé fordult.
    Átvette bátyjától a kőedénygyár vezetését, és apjához hasonlóan nagy elszántsággal képezte magát (még kémiai-vegyészeti tanulmányokat is folytatott), valamint megfelelő alapanyagok után kutatott.
1868-ban jegyeztette be új vállalatát Pécsi Cement, Chamott és Tűzálló anyagáruk néven.
A cementgyártás nem jött be, de a samottáruk iránt meglévő kereslet, valamint a korábbi termékeket – terrakottákat, a csöveket és más használati tárgyakat – továbbra is gyártották.
Angliai tanulmányútja során Vilmos arra is rájött, hogy külföldi piacot használati edénnyel nem, csak díszmű- és luxusáruval tud szerezni – így ebbe az irányba fejlesztette a céget. Az 1873-as bécsi világkiállításon hatalmas sikert aratott: Angliából, Franciaországból, Oroszországból, sőt Amerikából is jelentős megrendelést kapott, így bővíteni kellett a már több mint 30 embert foglalkoztató gyár kapacitását.
Az innováció meghatározó volt a gyár fejlődésében. Az 1870-es évek végére indult be az épületkerámia-termékek gyártása: Zsolnay alkotótehetségének újabb bizonyítékaként az új pirogránit tartósabb, és időállóbbnak bizonyul a terrakottánál. Ebből a legkiválóbb építészekkel együttműködve szállítottak több jelentős magyarországi beruházáshoz – többek között a Mátyás-templom, az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Állami Földtani Intézet, a Nagyvásárcsarnok, a kecskeméti Városháza, az Országház és a Műcsarnok építkezéseihez.
1875-ben Vilmos fiának, Zsolnay Miklósnak először sikerült az úgynevezett elefántcsontmázat előállítania. 1877-re fejlesztették ki a magas tüzű zománctechnikát, majd a következő évtized közepén feltalálták az eosinmázat, amely révén sokkal színgazdagabb, illetve fémszerű termékeket fejlesztettek ki.
Időközben az 1878-as párizsi világkiállításon Zsolnay Vilmos elnyerte a nagy aranyérmet (Grand Prix), és a francia kormány becsületrendet adományozott neki.
1899-ben a gyár dolgozóinak száma 663 főre emelkedett.
Zsolnay Vilmosra 1897-ben makacs betegség tört, erős hörghurut kínozta, orvosai pihenést javasolnak, de közelgett az 1900. évi párizsi világkiállítás, és a beadandó tárgyak készültsége még nem állt megfelelően, ezért ő is belefolyt a további kísérletekbe. Ekkor tüdőgyulladást kapott, amely végzetesnek bizonyult, és 1900. március 23-án, 72 évesen elhunyt.  
Ezt követően fia, Miklós vette át a gyár vezetését, és inkább az ipari termelés került előtérbe. Az első világháború nyomán beköszöntött válságos időszakból Zsolnay Miklós örökösei (örökbe fogadott unokaöccsei) vezették ki a gyárat: 1940-re Zsolnay gyáregységeiben már 750-en dolgoztak.
1948-ban a vállalkozást államosították, létrejött a Pécsi Zsolnay Nemzeti Vállalat, amely egy ideig csak ipari porcelánokat gyártott, majd 1953-ban újra megindult a használati edény- és díszműporcelán, majd 1955-ben a kályha- és épületkerámia gyártása is.
1963-ban a porcelángyár elveszítette önállóságát, és a Finomkerámia-ipari Országos Vállalat közvetlenül irányított gyáregységévé vált – a Zsolnay nevet és márkajelzést csak bő tíz évvel később használták újra. A nyolcvanas évektől növekedett az edénygyártás volumene, és bővült az export is – Európán kívül Japánba, Dél-Koreába vagy például Irakba és Iránba is eljutott a Zsolnay.
1999-ben a gyár három különálló cégre vált szét, majd 2006-ban az ÁPV-Zrt.-től a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. tulajdonjoga térítésmentesen, de jelentős hitelállománnyal a pécsi önkormányzat tulajdonában lévő Pécs Holding Zrt.-hez került.
Az önkormányzati cég pályázaton értékesítette a gyár 49 százalékos részvénycsomagját. 2013-ban a Pécs Holding Zrt. újabb pályázata nyomán a Magyarországon élő, szír származású, svájci állampolgárságú építészmérnök üzletember, Bachar Najari  többségi tulajdonosa lett a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt.-nek.
(Forrás: zsolnay.hu, Sokszínű Kapitalizmus – Pályaképek a magyar tőkés fejlődés aranykorából, szerk.: Sebők Marcell)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek