Mészáros Tamás
Elkerülve a csábítást, hogy politikai ellenfeleit gyalázza. Hiszen biztos többsége birtokában igazán megengedhette volna magának, hogy elegáns és nagyvonalú beszédet mondjon. De hát Orbán nem képes átlépni a saját árnyékát. Szónoklata pontosan megfelel eddigi politikai credójának. Az ismert mantrát adja elő: ’48 és ’56 forradalmait vívtuk tovább ’89-ben, „amikor hazaküldtük a szovjet csapatokat”, és természetesen a jobboldal 2010-es választási győzelme sem más, mint ennek a forradalmi folyamatnak a betetőzése. Ekkor „nyertük vissza a tartásunkat”, ekkor raktuk le egy „immár új, végleges rendszer” alapjait, és „a bolyongás évei” után ekkor „álltunk ki ismét az országért” – vagyis hazaküldtük az IMF-et, bevezettük a bank- és válságadót, visszavettük a nyugdíjkasszát a tőkecápáktól, és megvédtük magunkat az Európai Unióban ért támadástól. Már jóideje ez a szemérmetlenül valótlan, fals kommunikáció a Fidesz-mitológia vezérfonala. És még a józanabb, magukat konzervatívnak tekintő jobboldali notabilitások sem szólalnak meg; senki nem tiltakozik közülük legalább a nyilvánvaló történelemhamisítások ellen. Holott ők is jól tudják, hogy az igazi szabadságharcokat, ’48-at és ’56-ot még a rendszerváltással sem lehet és szabad egy lapon említeni, mert ezzel egy célzatos politikai hazugságot terjesztünk. Mert nem az ország népe – és nem is Orbán Viktor – küldte haza ’89-ben a szovjet csapatokat; Gorbacsov rendelte őket haza a megváltozott orosz doktrína értelmében. A rendszerváltás egyebek között ezért is zajlott le békés átmenetként, amelyben az ellenzéknek csakugyan fontos szerepe volt: élt a világpolitikai erőviszonyok változásából adódó történelmi lehetőséggel. A 2010-es választáson pedig a Fidesz éppen úgy – vagyis a létrejött magyar jogállam keretei között – kapott törvényes felhatalmazást az állam polgáraitól, miként a köztársaság előző kormányai. Hogy Orbán Viktor most „az elmúlt korszak mocsaras lápvilágáról” értekezik, azzal aligha szerez magának más minőségű legitimitást, legfeljebb azt bizonyítja, hogy az elmúlt két évtized demokratikus fejlődését semmire se tartja.
Miként azt az Európai Uniót sem, amelynek épp Magyarország tölti be soros elnöki tisztét. Tudnivaló, hogy a magyar miniszterelnök ezekben a hónapokban egyenesen Brüsszel képviseletében nyilatkozik meg – ha tehát másért nem, erre a kitüntetett pozícióra való tekintettel kivált tartózkodnia kellene az unióellenes kijelentésektől. Orbán azonban vérbeli populista; a remélt belpolitikai haszonért képes félretenni a legelemibb jóízlést is. „Ahogyan sem Bécstől, sem Moszkvától nem tűrtük el, most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből diktáljanak nekünk” – kiabálja a nemzeti ünnepen, egy uniós tagállam kormányfőjeként. Gondoljuk meg, micsoda gátlástalanság kell ahhoz, hogy Brüsszelt két olyan egykorvolt birodalmi központtal állítsa párhuzamba, amelyek ellen a magyarság valóban fegyverrel küzdött.
Nem kétséges persze, mire ez a mellverés; miért harsogja a miniszterelnök, hogy „nem tűrjük a kioktatást”. Mert valóban kioktatták. Helybe ment a pofonért, és megkapta: az Európai Parlament ülésén kormányfő úgy még le nem szerepelt, mint Orbán a médiatörvény vitájában. Amikor a politikáját ért bírálatokat megpróbálta úgy beállítani, mintha Magyarországot támadnák, akkor a felszólalók keményen leiskolázták. Mint ismert, nemsokára kénytelen volt engedni az Európai Bizottság korábban elfogadhatatlannak nevezett követeléseinek, és négy lényegi ponton módosította a médiatörvényt. De sem ezt, sem az Európai Parlament ráadásul még további kifogásokat tartalmazó határozatát sem volt képes megemészteni; az unióban elszenvedett személyes vereségét folyvást itthon próbálja kompenzálni – erről szólt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén előadott miniszterelnöki harciaskodás.
Meg arról, hogy minden eszközzel el kell terelni a figyelmet a közel egyéves kormányzás teljes kudarcáról – már ami a sürgető strukturális átalakítások hiányát, illetve a meghirdetett, ám zavaros, pontatlan és egymásnak is ellentmondó lépéseket illeti. Mert lehet szavalatokat tartani a Széll Kálmán tervről mint olyan „hajtóműről”, amely kiszabadítja az országot a „rettenetes adósságcsapdából”, de ha a részleteket illetően csupán annyival kell beérnünk, hogy „a magyarok ösztöne”, valamint „a magyar szellem természete” lesz az iránymutató, akkor okkal táplálhatunk kételyeket a nagyralátó plánum közgazdasági megalapozottsága iránt. Orbán ugyan ápertén kijelentette, hogy „2010-ben megtaláltuk a teljes megújuláshoz vezető utat”, de ezt megbízható térkép hiányában legfeljebb azért kellene neki elhinnünk, mert azt is hozzátette, hogy ezentúl „ismét meg lehet bízni az adott szóban”.
Bárha így volna! Ám a választások óta eltelt hónapok éppenséggel azt mutatták, hogy sem Orbán Viktor, sem a Fidesz más korifeusainak szavaiban nem lehet megbízni. Rövid példatár, a teljesség igénye nélkül: Kósa és Szijjártó urak felelőtlen állításaikkal bedöntötték a forintot, maga a miniszterelnök hetente mást mondott a magánnyugdíjpénztárak sorsáról, az egykulcsos adót az abszolút igazságosság szinonimájaként hirdették, mire kiderült, hogy százezrek járnak vele rosszul, két hét alatt ígérték a közrend helyreállítását, és még mindig szélsőjobbos szabadcsapatok grasszálnak a vidéken, az új alkotmány kidolgozásának folyamatában egyre-másra tűntek el fontos jogállami garanciák, a nagymértékű munkahelyteremtés víziójával szemben csak ebben az évben közel százezerrel nőtt az állást keresők száma.
Mindennek ellenére látnivaló: a Múzeumkertben és környékén összegyűlt, Orbánért még mindig lelkesedő tömeg mindezzel aligha gondol. Még nem fogta fel, mibe kerül mindnyájunknak ez a hamis, értelmetlen „szabadságharc”. Még nem.
2011. 03. 18. (XV/11)
