Hack Péter azzal vádolja a kormánypártokat, hogy nincsenek racionális érveik az alkotmányos rendszer átalakításáról. Megemlíti azt is, hogy „egyetlen olyan nyilatkozatot sem hallhattunk, amely megmagyarázta volna, hogy mi is a baj az 1989-es rendszerváltás során kialakított alkotmányos berendezkedéssel”. Az 1994 és 1998 közötti parlamenti ciklusban Hack Péter aktív közreműködésével működött az Országgyűlés eseti bizottsága, amely az új alkotmány koncepciójának kialakítására volt hivatott. Új alkotmány azóta sincs. Nem világos, miért változott Hack Péter álláspontja az új alkotmány elfogadásának szükségességéről.
A szerző a korrektnek kevésbé tekinthető, később nem cáfolt felvetései között megemlíti, hogy „az egyik markáns álláspont szerint a Fidesz alapjaiban az alkotmányos rend felforgatására törekszik, fő célja a Horthy-korszakra jellemző politikai berendezkedés helyreállítása, ennek érdekében tekintélyelvű rendszert épít, amelynek kiépítéséhez gyors lépésekben bontja le a végrehajtó hatalom korlátait”. Ez utóbbi megjegyzést tekintsük a valaha volt SZDSZ visszautasításra érdemes szellemi hagyatékának, amely a rendszerváltozás óta a balliberális oldal állandó vádja a jobboldal aktuális vezetőivel szemben. E farkaskiáltás hiteltelenségére a legjellemzőbb példa, hogy ma azok is Antall József sírjánál állnak sorban koszorúzni, és méltatják a néhai miniszterelnök demokráciafelfogását, akik ugyanezeket a vádakat már az első jobboldali kormányzati ciklus alatt is minden alap nélkül ismételgették.
Hack Péter írásában négy veszélyforrást említ, melyek álláspontom szerint részben már most is megcáfolhatók, de igazi cáfolatuk nyilvánvalóan maga az új alkotmány lesz.
Első veszélyforrásként a szerző arról ír, hogy az új alkotmány elkészítése során ügyelni kell arra, hogy a rendszerváltozás óta eltelt két évtized negatív társadalmi megítélése ne eredményezze az alkotmányos demokrácia értékeinek figyelmen kívül hagyását. Ebben a magyar politikában széles körű, a kétharmadot messze meghaladó konszenzus van, ezért a félelem alaptalan. Arról azonban érdemes beszélni, hogy mi az oka a csalódottságnak. Ahogyan Hack Péter is utal rá: „…jogos kérdése ugyanis a választóknak, hogy ha Magyarország 1990-ben még a kelet-európai térség vezető országa volt, hogyan kerülhetett húsz év után a sereghajtó pozíciójába?” Hack Péter jól érzékeli a társadalmi csalódottságot, csak rossz időintervallumot választ ahhoz, hogy a kérdésre könnyű legyen megtalálni a feleletet. Ha ugyanis a szerző úgy fogalmazta volna meg a kérdést, hogy „ha Magyarország 2002-ben még a kelet-európai térség vezető országa volt, hogyan kerülhetett nyolc év után a sereghajtók közé”, akkor a kérdésben a válasz, sőt még a felelősök személye is benne rejlett volna. Márpedig tény, hogy 2002-ben még a kormány és az ellenzék is egyetértett abban, hogy Magyarország minden tekintetben a régió vezető állama.
Ahogyan tény az is, hogy az elmúlt nyolc év gyalázatos kormányzati gyakorlatának bűnei időben és térben egyaránt önmagukon túlmutatóan mély nyomokat hagytak. Időben összekapcsolódtak a rendszerváltozás utáni évek nehézségeivel, és feledtették azt, hogy a kilencvenes évek második felétől 2002-ig a magyar társadalom egyre szélesebb rétegei érezhették úgy, hogy a demokratikus átmenet minden nehézség ellenére sikerült, és Magyarországnak jó esélyei vannak arra, hogy belátható időn belül az Európai Unió átlagos életszínvonalának közelébe érjen. Az elmúlt nyolc év kormányzati gyakorlata azonban nemcsak azzal vont le a rendszerváltozás értékéből, hogy tönkretette a magyar gazdaságot, hanem azzal is, hogy állami működés terén is olyan mélyre süllyedt, ami a társadalomnak a jogállamba vetett hitét megrendítette. Nem lehet hiteles a jogállam iránti aggodalma azoknak, akik a 2006. őszi, az állami védelmet élvező rendőri erőszak ellen nem emelték fel a szavukat. Ahogyan azoknak a gazdasági elemzéseit sem lehet komolyan venni, akik a kormányzat általi választói megtévesztést szolgáló adathamisítások idején a 2006-os választások előtt kirobbanóan sikeres gazdaságpolitikáról írtak, vagy e politikai szélhámosságot alátámasztani igyekeztek.
Amit Hack Péter második veszélyforrásként említ, amely szerint nem szabad elhinni, hogy „a húsz év kudarcának oka a jelenlegi alkotmányban található”, amúgy igaz állítás, csak éppen azért nehéz megvédeni, mert az elmúlt nyolc év az egész államszervezettel szembeni állampolgári bizalmat ásta alá. Ennek ellenére egyetértek a szerzővel ebben, sőt korábban magam is szinte szó szerint ugyanígy foglaltam állást. Ezeknek a veszélyeknek azonban a Fidesz eddig is ellent tudott állni. Ha valaki a párt vezetőinek az alkotmánnyal kapcsolatos politikai nyilatkozatait tárgyszerűen szemléli, akkor nem gondolhatja komolyan, hogy egy – akár csak a jelenlegi kormánypártok támogatásával elfogadott – új alkotmány antidemokratikus államszervezetet eredményezhetne. Magyarország olyan alkotmányos demokrácia marad, amely teljes mértékben eleget tesz a szerző által találóan meghatározott kritériumnak, amely szerint az alkotmányos demokrácia „az egyéneket, az adott helyzetben kisebbségben lévőket… a többség akaratától is megvédi”.
Az elmúlt évek tapasztalata alapján azonban sokkal fontosabb arra figyelmeztetni, hogy az alkotmányos demokráciát a többség diktatúrájától a szerző szerint elválasztó határvonal egy antidemokratikus kormányzati gyakorlat esetén jogszabály-módosítás nélkül is átléphető. Ez történt az elmúlt nyolc évben, amikor az alkotmányozó hatalommal nem rendelkező kormánytöbbség az állam erőszakmonopóliumát a véleménynyilvánítási és különösen a gyülekezési jog törvénytelen korlátozására használta fel. Ez választ ad a Hack Péter által említett harmadik veszélyforrásra is, mely az alkotmányos kontrollmechanizmusok gyengítésének veszélyeire hívja fel a figyelmet. Itt is érdemes külön megemlíteni, hogy amikor a mai ellenzék a fékek és ellensúlyok alkotmányos garanciáinak felbomlását a legmagasabb kritériumoknak eleget téve megválasztott közjogi szereplők személyére hivatkozással próbálja alátámasztani (lásd Schmitt Pál köztársasági elnökké választása), akkor elfeledkeznek arról, hogy a kétharmados többséggel rendelkező szociálliberális kormány idején – amikor a szerző egyébként az alkotmányügyi bizottság elnöke volt – nem találtak semmi kivetnivalót abban, hogy a kizárólag a kormánypártok által újraválasztott Göncz Árpád négy éven keresztül egyetlen törvénytervezetet sem küldött az Alkotmánybírósághoz. (Pedig az utólagos normakontroll során alkotmánysértőnek bizonyult jogszabályok száma lényegesen meghaladta az azt megelőző, illetve követő jobboldali kormányzás időszakában elfogadott alkotmányellenes törvényekét.)
A negyedik veszélyforrás gyakorlatilag egy a szerzőtől meglepő aggodalom megnyilvánulása, mivel Hack Péter olyan helyzet kialakulásától óv, melyben a jobboldal sem képes egységes álláspont kialakítására az új alkotmány koncepciójáról. A félelem azért alaptalan, mert ma az alkotmánnyal kapcsolatos elképzelések közötti politikai törésvonal egyáltalán nem olyan éles, mint ahogyan azt a szerző valószínűsíti. Amennyire mégis felismerhetők különbözőségek, azok szimbolikus kérdésekben főleg a szocialistáktól, gyakorlati kérdésekben elsősorban a Jobbiktól választják el a kormánypártok álláspontját. Azonban e különbségek politikai jelentősége – különösen az ezzel kapcsolatos vitáknak az emberek mindennapi életére gyakorolt rendkívül szerény hatása miatt – minimálisnak tekinthető.
A jelenlegi kormánypártok nem kívánják az állami berendezkedés felforgatását. Az új alkotmányban a legfontosabb közjogi intézmények hatásköre vélhetően legfeljebb csekély mértékben fog változni. Azonban a magyar állam iránti bizalomvesztés két kormányzati ciklusa után az új alkotmány elfogadásával egy változatlan formában működő alkotmányos intézmény is nagyobb közbizalomra tarthat számot.
Az új alaptörvény csupán annyival lesz bizonyosan több a jelenleginél, amennyivel egy alkotmány kiemelkedik a törvények közül. Ezt a jelenleg hatályos alkotmány számára csak a jogszabályi hierarchia biztosítja. A jelenlegi alkotmány hiányosságai elsősorban nem az állami berendezkedésre vonatkozó tételes jogi szabályozásban lelhetők fel, bár a szerző is elismeri, hogy számtalan kisebb-nagyobb pontosítás e területen is indokolt. A jelenlegi alkotmány legfájóbb hiányossága éppen az, hogy ’89–90-es teljes revíziójakor a szerkezet megváltoztatása nélkül egy olyan szabályrendszer született, amely múltról, jelenről és jövőről nem alkot véleményt, mivel a vélt ideiglenesség miatt megfosztották ettől.
Egy alkotmánynak preambulumában és szerkezetében is illeszkednie kell egy nemzet értékrendjéhez. A német alaptörvény tételes jogi része az emberi méltóság sérthetetlenségének kinyilvánításával kezdődik, és joggal gondolhatjuk, hogy ennek más a jelentősége az alaptörvény első mondataként, mintha a XII. fejezetben bújtatták volna el. Ahogyan hatályos alkotmányunkban a preambulum hiánya (sőt a rögzített ideiglenesség miatti tragikomikussága) is olyan üresség benyomását kelti, mintha egy államnak nem lenne mondanivalója saját történelméről, hagyományairól, értékeiről és céljairól. Hack Péter találó befejezésével élve, a jelenlegi alkotmányban semmi nem tükrözi azt, hogy ez az állam a magyarok számára több, mint Magyarország, „hiszen ez a hazánk”. (A szerző a parlament Alkotmány-előkészítő eseti bizottságának alelnöke)
2010. 09. 03. (XIV/35)
