Közhely, hogy az idei választás az elégedetlenség választása lesz. A társadalmi elégedetlenség azonban nem egy homogén érzület, ami automatikusan löki egy irányba (a Fidesz felé) a választópolgárokat, hanem sok-sok rétegből áll össze. Hogy a szavazófülkében éppen melyik elégedetlenségdarab kerekedik felül, az nemcsak a jövő ellenzékének erőviszonyait, de az új kormányzat mozgásterét is nagyban befolyásolhatja.
A báziselégedetlenség az általános rosszkedv. A válság bizonyos társadalmi csoportokban ledózerolta az életszínvonalat, és az ebből fakadó elégedetlenséget nem orvosolja, hogy a kormány naponta elmondja, milyen jól alakulnak a közgazdasági makromutatók. A másik elégedetlenség-rétegre azonban rímel a makroszámok kommunikációja, ugyanis az embe-rekben - kiemelten a szocialista szavazók körében - most tudatosult, hogy vége a Kádár-korszaknak, azaz az állam nem teljesíthet az erején felül, még ha emiatt elvész is a politikai béke.
Az MSZP-ben hét éve hiába verik a tamtamot például a Borsod-Abaúj-Zemplén vagy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei politikusok, a párt nem tett semmit a cigányügyek és a mélyszegénység megoldására (áttolva ezzel sok hívét a szélsőjobb táborába). Ezen túl a végre nem hajtott közszolgálati reformokra hivatkozva nem alakított ki baloldali politikát, nem feszített ki képzési és szociális hálót, politikai tevékenysége pedig nagyjából a Fidesz szidalmazásában merült ki. A Fidesz ugyan nem árulta el saját táborát, maradt az érzelmi politizálásnál, de mivel arra sem érdemesítette a népet, hogy az utóbbi négy évben egy konzekvens jövőképet felrajzoljon, csak mindig ígérte, hogy jön, átveszi a hatalmat, és akkor jó lesz, kommunikációja elégedetlenséget szülhet, főleg a bizonytalanok körében.
2010. 01. 29. (XIV/4)
