Kopernikusz merész újító volt, előítélettől mentesen tanulmányozta a tudományos életbe rögzült dogmák jó részét, szakított az ember nézőpontjából legegyszerűbbnek látszó magyarázattal, miszerint minden a Föld körül forog. Elméletét a csillagászat és a modern tudományok kiindulópontjának tekintik. A kopernikuszi felfogás megszabta a kor kutatási irányát azzal, hogy nem megoldotta, inkább felvetette az új matematikai, fizikai, módszertani és mindenekelőtt ideológiai problémákat. Ez többeknek élethosszig tartó vitatémává, egyeseknek élethalálkérdéssé is vált.
Mikołaj Kopernik, latinosan Nicolaus Copernicus 1473. február 19-én született Torunban, a mai Lengyelország északi területén. A régió egyik patrícius család sarjáé volt; a rokonságban tekintélyes kereskedők, nemesek sorjáztak, többen a klérust erősítették. A korán árvaságra jutott fiút tízéves korától nagybátyja nevelte, aki szülőföldjének, Warmia tartományának legbefolyásosabb férfiúja és püspöke volt. A képzett nagybácsi eltökélte, hogy a reneszánsz szellemében unokaöccsét sokoldalú műveltséghez segíti, így pártfogoltja harmincéves koráig gondtalanul folytatja tanulmányait. A fiú tizenévesen a Közös Élet Testvérei nevű szervezet modern iskolájába jár, ahol az oktatás nem rámenős vallásossággal, inkább a meggondoltság és nyitottság je-gyében, de emelkedett erkölcsi célok mentén zajlott. A krakkói egyetemen magas szintű matematikus- és csillagászképzésnek volt részese, amelyhez az antik irodalom és az olasz humanisták tanulmányozása is társult.
Miközben ókori szerzőket olvas, van ideje az égre feltekinteni és megfigyeléseket is végezni, amelyek együttesen azt a sejtést erősítik Kopernikuszban, hogy a geocentrikus világkép (amely a Földet képzelte a világmindenség középpontjába) nem helytálló. Tisztességét és szakértelmét dicséri, hogy a tudományosság mai értelemben vett igényével tekintett a geocentrizmust kísérő ellentmondásokra. Látva, hogy az emellett kardoskodók nem ritkán arra vetemedtek, hogy a valóságot szabják az elméletükhöz, nézetüket még kevésbé vélte fenntarthatónak. Bár csodálta a régieket, az igazság és valóság érvényesülését az ókori tudomány vívmányai fölé helyezte.
Kopernikusz abban is kitűnt, hogy több kollégájával ellentétben nem kótyavetyélte tudását csillagjóslásra. Az asztrológiához annyi köze volt, amennyit az akkori „kötelező tantervbe” a reneszánszra jellemzően beleszőttek. Amikor itáliai egyetemekre utazik, hogy további kutatásokat végezzen az ottani mesterek oldalán, jogot és orvostudományt is tanul. Bár a kánonjogért buzog legkevésbé, azzal zárta egyetemi éveit, hogy egyházjogból doktorátust szerez – valószínűleg nevelőapja iránti tiszteletből. Hálája őszinte szavait inkább egy görög verseskötet sajátkezű latin fordításába öltöztette és ezzel lepte meg patrónusát. Ifjúságától perfekt a német, lengyel és latin tudása, idővel már a görög és olasz nyelvben is otthonos, így sokat foglalkozott azzal is, hogy az ókori műveket „fordítással el nem ferdített valójukban” ismerje meg.
Fivére, akivel együtt járták az egyetemeket, Ágoston-rendi kanonok lett, egyik nővére bencés apáca; másik nővére megházasodott, míg Mikolaj sosem, bár annak sincs nyoma, hogy valaha is pappá szentelték volna. Hazatérve nagybátyja háziorvosa és titkára lett – így napi szinten foglalkozott politikai, egyházi és gazdasági ügyekkel. 1512-ben Kopernikuszt nevezték ki Warmia kanonokának, amely poszt élete végéig tisztes jövedelmet biztosított. Feladatához elsősorban az egyházi birtokok vagyongazdálkodása tartozott, de pénzromlás idején egy átfogó pénzügyi reformot is kidolgozott. Határozott elképzelése volt a gazdaság ideális felépítéséről; s ha a termelés fejlesztése, a jó pénz, a vállalkozási kedv és szorgalom, a javak bősége és ezekhez hasonló témákban rendszerezi és közli nézeteit, a korai kapitalizmus ökonómiájának megteremtője lehetett volna. Kopernikusz szakértelme sok téren megmutatkozott; térképet szerkesztett, a háború előszelében a katonai védelmet szervezte meg, a béke közeledtével ő vezette a diplomáciát, békeidőben pedig gyakorló humanistaként éppen a korábbi ellenség főtanácsadóját gyógyítja ki sikeresen a halálosnak hitt kórból.
Hivatalos teendői nem vonják el teljesen a tudományos munkától, a geocentrikus világkép ellenében valamikor 1507 és 1514 között foglalta először írásba az új szemléletű csillagászat elveit. Az elnevezésében is precíz Nicolaus Copernicus kis kommentárja az égi mozgásokra vonatkozó, saját maga által kidolgozott hipotézisekről című művében hét alaptételben, s tömör negyvenoldalas kéziratban foglalta össze gondolatait. Ezekben vázolja, hogy az égen észlelt mozgások mögött valójában milyen rendszer áll, s feltárja a Nap körül keringő, akkor ismert bolygók mozgását és a Földét is – nem csak a Nap körüli keringésre, de a tengely körüli forgásra és a ferde földtengelyt kompenzáló mozgásra is rámutat. A kis kommentárt azonban nem terjeszti nagy körben, csak néhány barát és tudós veheti kézbe; nem számol viszont a „szájreklámmal”, így az előkelőségek is értesültek tudós szaktekintélyéről.
Ezután, bár nagy megtiszteltetést jelentett, elutasította, hogy a különleges fontosságú, zsinat témájává is emelkedett naptárreformban részt vegyen, mondván, ehhez még nem áll rendelkezésre elég adat sem a Napról, sem a Holdról. A valódi tudás ismérvének tartotta, ha valaki nem csak azt állítja valósághűen, hogy mit tud, de azt is, amit nem. Ám derék lovaghoz méltóan kedvelte a kihívásokat, s ahogy írta: „Megfeszítettem elmémet, hogy ezeket a dolgokat alaposan megvizsgáljam.” Megfigyeléseit hagyományos műszerekkel végezte, ugyanolyanokkal, mint ókori elődei is, ráadásul őket „segítette derűsebb egük, ahol a Nílus nem lehelt ki olyan ködöket, mint nálunk a Visztula” – utal a tudós saját hátrányos kutatási körülményeire. A csillagvizsgáló praxisra alkalmas otthonát nem mellesleg az egyik hegytetőn fekvő, fromborki székesegyház tengerre néző tornyában rendezte be. Több mint húsz év munkájával részletekbe menően itt dolgozta ki a heliocentrikus világképet, melyben a természet gazdaságosságának, valamint a világmindenség célszerűségének és harmóniájának elvét is megfogalmazta. „Ebben az elrendezésben találtuk meg tehát a világ csodálatos rendjét, valamint a szférák mozgása és nagysága közötti harmonikus kapcsolatot, amelyet más módon feltárni nem lehet” – vonja le megindult hangon végkövetkeztetését.
Fontos közügyi tevékenysége miatt a férfi nemcsak a tudományos életben vált ismertté, bár csak kevés embert tudhatott bizalmas barátjának. Ezek egyike, Giese püspök, „aki a legnagyobb rajongással odaadó híve mind a teológiai, mind az egyéb más nemes tudományoknak” buzdította és „nemegyszer keserű szemrehányások közepette” sürgette tudós barátját, hogy a kutatásainak lényegében 1530-ban elkészült kéziratát tárja fel a nyilvánosság előtt, de Kopernikusz félt az alaptalan gúnyolódásoktól. Időközben azért kiszivárogtak újszerű elméletének részletei, még a pápai udvar is érdeklődött, sőt VII. Kelemennek „nagyon tetszett” az elgondolás. Mindeközben Luther az Asztali beszélgetések során (mármint a könyvében, mert bár kortársak voltak, sosem találkoztak) csepülte a csillagászt, szerinte „az az ostoba [ti. Kopernikusz] feje tetejére fordította az egész asztronómiát”,
s úgy ítélte, hogy nézete ellenkezik a Szentírással.
A vegyes reakciókat jelzi az is, hogy 1539-ben a Wittenbergi Egyetem professzorát, Rheticust – aki Luther munkatársának, Melanchtonnak ifjú pártfogoltja volt – mégis Fromborkba engedték, hogy az új tanokkal ismerkedjen. Rheticus azonban túlment ezen: Kopernikusz lelkes tanítványa és segítője lett, s végül ő győzte meg idősödő mesterét, hogy egyezzen bele Az égi pályák körforgásairól című főműve kiadásába. A tudós az előszóban kijelentette, hogy „a csillagászatot a csillagászok számára írják” – ezzel alighanem arra is célzott finoman, hogy mely körből fogad majd szívesen vitapartnereket, bár a vízözön csak utána jött. A legenda szerint éppen 1543. május 24-én, a halála napján kapta kézhez frissen nyomtatott könyvét, mire békésen elszunnyadt. Annál is inkább, mert nem tudhatta (ekkor már nem volt teljesen eszméleténél), hogy a kiadással megbízott személy – egy lutheránus teológus – a könyvbe önkényesen betoldott egy devalváló előszót, hogy az olvasó holmi hipotetikus mutatványra készüljön, s ne a világmindenség rendszerének valószínűsíthető leírására. Kopernikusz a munkáját egy III. Pál pápának szóló ajánlással kezdi, amelyben kifejti, hogy joggal feltételezi a Föld mozgását, s számít arra, hogy tévesen fordított vagy koncepciózusan értelmezett bibliai részekre hivatkozva elméletét „megbélyegzik és üldözni fogják”.
Átértékelt hagyaték
A fennmaradt dokumentumok szerint barátai és ellenségei között egyaránt voltak protestánsok és katolikusok is, míg Kopernikusz a római egyház híve maradt. Élete során nem érték olyan ellenreakciók az inkvizícióval támogatott vallási körből, mint a nézeteit továbbgondoló Giordano Bruno, aki máglyahalállal bűnhődött vagy Galilei, akit kiátkoztak. Jóllehet, az utóbbiak már széles körben terjesztették tanaikat, míg Kopernikusz inkább csak tudományos körökben, s ott kellő lépéselőnyben és bölcsen járt el. Ráadásul feddhetetlen jellemű ember és tudós volt. Miután Galilei pere kapcsán Róma eretneknek nyilvánította Kopernikusz elméletét, s 1616-ban indexre tette művét (egészen 1835-ig), a tudós sírhelyét sem tartották becsben, jeltelenségbe veszett.
A Szentszék elismerve, hogy nem állt a helyzet magaslatán, közel húsz évvel ezelőtt rehabilitálta Galileit, s talán Kopernikuszt illetően sem akartak szégyenben maradni. A helyi püspök kérésére 2004-ben kezdték el kutatni a tudós földi maradványainak helyét a fromborki székesegyházban. A megtalált csontokat DNS-tesztekben vetették össze a tudós könyveiben talált hajszálakkal. Kopernikusz koporsóját az újratemetés előtti napon körbehordozták néhány észak-lengyelországi városban, majd az ország prímása mutatott be misét.
Kopernikusz munkája szédítő víziókat tárt fel, mialatt egy tudományos elmélet igazsága felé elvárható fő kritériumoknak is megfelelt. Eközben művét nem ritkán zsoltárokba illő sorok díszítik; amikor az állócsillagok mozdulatlanságát megmagyarázza, hogy „mérhetetlenül távol” vannak a bolygónktól, felfakad belőle, hogy „valóban igen óriási a Legnagyobb és Legjobb Lény isteni műve”. Mégis a hitet és a tudományt képes volt a maga kompetenciakörében megélni. Szilárd meggyőződése volt, hogy egyes bibliai kijelentések és a tudományos eredmények közti ellentmondás látszólagos; és helytelen magyarázatból ered. Az életművével foglalkozó kutatók viszont rámutatnak arra, hogy Kopernikusz rendszere a természettudományos érdemeken túl azáltal, hogy a Földet úgymond megfosztotta addigi középponti helyzetétől és bolygó lett, filozófiailag óriási hatásúvá vált, s új emberszemlélet is fakadt belőle. A csillagász támadói úgy érezték, az ember nagyságát és méltóságát rombolja nézeteivel, pedig éppenséggel magasabb dimenzióba emelte: „Ki ne csodálhatná minden dolgok alkotómesterét, akiben nyugszik a legfőbb boldogság és minden jó” – vallotta. S csakugyan, a Föld (és utasa, az ember) körül – felismerve bár az ég alatti jelentéktelen fizikai helyzetét – minden addigi képzeletet felülhaladónak tűnik a Gondviselés; s a hívő, mint Kopernikusz, még inkább megilletődik. Ahogy forradalmi elméletével az emberi érzékek nyújtotta képnek meglepő ellentétét adta a valóságról, jól példázza azt, amikor a tudomány rendre a hit birodalmába utazik az intuíció szárnyán – s ahonnan sosem tér vissza szuvenír nélkül.
2010. 06. 18. (XIV/24)
