Jean-Paul Belmondo több mint nyolcvan filmjében mindig kaszkadőr nélkül
hajtotta végre a legveszélyesebb attrakciókat is. Játszott bűnözőt, fiatal
alkoholistát, bérgyilkost, gengsztert, kasszafúrót és kosztümös zsiványt
egyaránt, miközben a horpasztott orr és a bőrdzseki a francia film „új
hullámosának” védjegyévé vált. Belmondo mozikedvencként évtizedekig a gall
terepen hódított, érdekes módon nem tarolt az amerikai közönségnél.
Belmondo – becenevén Bébel, avagy Pepel – burzsoá környezetben, apai ágon
szicíliai származású művészcsaládban nőtt fel. Belmondo édesapja, Paul,
szobrász volt, édesanyja, Madeleine pedig festő. Jean-Paul, aki apjával minden
vasárnapot a Louvre-ban töltött, eleinte szobrász akart lenni. „Az elképzelhető
legszebb családból származom: a művészek családjából
– állította. – Apám
tanított meg arra, hogy szeressem az életet. Neki köszönhetem a magabiztosságom
és az önbizalmam
Nem tömte a fejemet mindenféle szecskával. Mindig
ajándékozott. »Az életben bőkezűnek kell lenni« – mondta. – Többet tanultam
tőle, mint a különböző iskolákban töltött éveim alatt.”
A művészek szinte „hazajártak” a lakásukba. Szülei szerint Bébel jóravaló gyerek
volt, már gyerekkorában mindenkit megnevettetett, el is határozta, hogy bohóc
lesz, ezért mindig cirkuszba járt. Kezdettől fogva szüksége volt közönségre.
Mindössze hatéves volt, amikor kitört a világháború. Vidékre költöztek, a kis
Bébel ministrált és temetéseken segédkezett, hogy pénzhez jussanak. Amikor
visszatértek a bombák alá Párizsba, zsidókat rejtegettek a pincéjükben.
A kisfiú, ha éppen nem verekedett, focizott vagy bringázott, akkor babakocsiban
ülő öccsét tologatva Tour de France-okat szervezett a haverokkal. Tizenöt évesen
tüdőbetegsége miatt kúrálni küldték vidékre, pásztorok és birkák közé. Annyira
boldog volt, hogy nem akart visszatérni az iskolába. Nívós gimnáziumokba járt,
de a hiperaktív gyereket egy tanár sem tudta lefoglalni. Az órákon arról
álmodozott, hogy ő lesz a világ legjobb kapusa vagy öklözője. Titokban
beiratkozott egy sportklubba, az orrát is egy gimis bunyóban törték be. Szülei
szerint jó fejű, de lusta, esténként hazajáró, társaságban félénk természetű
fiú volt.
Belmondo a családja révén rengeteget járt színházba, s ennek hatására tizenhét
évesen döntötte el, hogy színész lesz. De a tanulás és az iskolai szigor sehogy
se volt ínyére, úgy tűnt, leérettségiznie sem sikerül, így a lógásait megunva
apja beadta egy csomagolóüzembe dolgozni. A munkát hamar otthagyta, és
beiratkozott egy színjátszó tanfolyamra. Első tündérkirályfi szerepét a
Csipkerózsikában játszotta beteg gyerkőcök előtt.
A színművészeti főiskolára csak harmadszorra vették fel. Mivel Jean-Pault
csúfnak tartották, mindig komikus mellékszerepeket játszattak vele. Egyik tanára
ki is jelentette, hogy ezzel az arccal nem szabad nőt magához ölelnie, mert
mindenki röhögni fog. Bébelből viszont meglepő mód hiányzott a nagyravágyás, nem
törekedett a főszerepekre, inkább a mellékszerepekben tökéletesítette magát.
Sajátos modora, könnyedsége és mozgása nagyon erős hatással volt a közönségre
is. Általában gyorsan kialakult körülötte az aktuális „banda”, fütyült a
szabályokra és a tradíciókra. Imádta adni az idétlent, állandóan vakmerősködött,
a színházi próbákra az erkélyen és a függönyön át érkezett. Belmondo szerint a
színészmesterség nem a főiskolán, hanem az utcán tanulható meg, csak nyitott
szemmel kell járni. Míg a főiskolai záróvizsgán a tanári kart „kiakasztotta”,
egyidejűleg a közönség körében óriási sikert aratott.
2008. 04. 18. (XII/16)
