Úgy tűnik, a részletekről az OITH illetékesei sem tudnak - vagy akarnak - mondani semmit; mindenesetre Szűcs Péter sajtófőnök másnap megerősítette a tömör információt, és közölte, hogy a hivatal vezetője, Matheidesz Ilona levélben jelezte Navracsics Tibor igazságügyi miniszternek, elvárja tőle a történtek kivizsgálását. Azóta néma csend. A minisztérium nem cáfol, nem is reagál. És az élet megy tovább, rengeteg új hírt fogyasztunk nap mint nap, látszólag sokkal fontosabbakat annál, mint hogy az egyik minisztériumi főtisztviselő egy önálló hatalmi ág intézményvezetőinek tudta-engedélye nélkül „szemlét tartott" a szobáikban. Holott ez a rejtélyes célú látogatás igazában példátlan inzultus: az igazságügyi tárca kormányszerv, amelynek az OITH-hoz semmi köze, a hivatal nem tartozik az alárendeltségébe - legalábbis december 30-án még nem tartozott. Ha a minisztérium bármiféle információt, segítséget akart kapni az igazságszolgáltatási tanácstól, azt az úgynevezett szolgálati út betartásával kérnie kellett volna; feltehetően épp attól a hivatalvezetőtől, akinek a lezárt ajtaját az államtitkár nem tekintette akadálynak.
És ettől kezdve kérdések sora vár válaszra. Mindenekelőtt persze az, hogy kié az elsődleges felelősség. Szabó Erika saját elhatározásából tört be - mert ne tévedjünk: lényegében ezt tette - az OITH-ba, vagy felsőbb utasításra? Miért tette, mi volt a feladata? Mi volt olyan sürgős az ő számára, vagy a megbízóinak, hogy az év utolsó munkanapján, közvetlenül szilveszter előtt mindenképp be kellett jutnia a lezárt intézménybe - ami egyébként két nap múlva már jogilag sem létezett -, ám jogutódjának, az Országos Bírói Hivatalnak az emberei valószínűleg amúgy is hozzáférhetnek az OITH iratanyagához. Lehetséges, hogy nem is kivinni, hanem bevinni akart valamit az államtitkár?
Erős a gyanúnk, hogy soha nem fogjuk megtudni, mivégre járt a hivatalban. Ha előbb-utóbb elő is áll valamiféle magyarázattal a minisztérium, az nem az igazságot fogja tartalmazni. Mert ha elmondhatnák, mit kerestek az OITH-ban, akkor nem illegálisan mentek volna oda. Tehát következik - ha egyáltalán következik - a „mindenkit hülyének nézünk"-típusú, szokásos kormányzati halandzsa. És aligha követi felelősségrevonás. Pedig ezt az esetet azért nem szabad homályban hagyni, mert talán mindennél pontosabban rávilágít, milyen állapotok uralkodnak az országban. Ahol ilyesmi előfordulhat, ott nincs törvényesség, és az államrezont többé nem hatja át az alkotmányosság szelleme.
2012. 01. 06. (XVI/01)
