És ez a kötetlenség óhatatlanul előhozza Orbánból politikusi habitusának igazi jellegzetességeit. Nem utolsósorban a taktikai készséget, az ellenfelek hálásan támadható gyengéinek gyors kiaknázásához szükséges rugalmasságot, a populista érvkészlet improvizációs leleményességét – és a mind gyakrabban alkalmazott színészi eszközhasználatot.
Legutóbbi szereplése, amikor az EU-csúcstalálkozó után kellett itthon helytállnia, pontosan megmutatta, hogyan képes ezeket az egyébként nem feltétlenül pozitív képességeit egy adott, aktuális cél szolgálatában rendkívül hatásosan összekapcsolni, és mintegy egymást erősítve bevetni a parlamenti vitában. Miután múlt hétfő délután Orbán tájékoztatta a képviselőket az európai állam-, és kormányfők brüszszeli tanácskozásáról, s egyszersmind enyhén szólva is elfogultan ecsetelte kormánya gazdaságpolitikai sikereit, az ellenzéki frakciók vezetői nemcsak a várható hevességgel, de tényekkel, adatokkal, számokkal is kétségbe vonták állításait. Kérdéseik és kifogásaik érintették a kényszerűen újratervezendő költségvetést, az elhibázott adópolitikát, a romló életkörülményeket, a munkanélküliséget és a forint leértékelődését. Csupa kényelmetlen téma, amelyek egyike sem illik bele abba a hízelgő képbe, amit a miniszterelnök a kurzus teljesítményéről felfestett.
Orbán Viktor viszontválaszában – a bevett normák szerint – mindezt nem kerülhette volna meg. Magától értetődik, hogy a napirend előtti vita mire való: a terítékre került ügyek polemikus megtárgyalására. Senkinek nincs persze olyan illúziója, hogy egy kormányfői expozét követően a vélemények és ellenvélemények összecsapása valamiféle kézzelfogható eredményre vezet, de a nézetek ütköztetése lényegi része a parlamenti demokrácia liturgiájának. Mondhatni, az országgyűlés mindenekelőtt arra hivatott, hogy teret adjon az egymással mégoly kibékíthetetlenül szembenálló nézeteknek, és ezáltal lehetővé tegye megmérettetésüket a nyilvánosság előtt. Ha egy miniszterelnök felszólal a T. Házban, előadását a frakciók abban a reményben kommentálják, hogy észrevételeikre a szónok érdemben visszatér. Orbán soha nem is mulasztja el, hogy szorgalmasan végigjegyzetelje a hozzászólásokat, jelezve, mennyire komolyan veszi a processzust. Majd többnyire utal is a vele szembenállók érveire, és noha tetszése szerint megválogatja, mire reflektál, mire nem, az eddigi gyakorlat azért azt mutatta, hogy legalább igyekezett fenntartani a dialógus látszatát. A viszontválaszoló persze eleve előnyt élvez, hiszen övé az utolsó szó, és mondjon bármit, torkollja le bármiként az ellenzéket, annak képviselői már hallgatásra vannak ítélve. Egyebek között ezért is felettébb jellemző a mindenkori kormányfőre nézve, miként, milyen hangütéssel zárja a vitát. Orbán már nem először folyamodott a kioktató fölényeskedéshez, amely párosult ellenfelei viselkedésének méltatlankodó bírálatával – a miniszterelnök nemegyszer afféle osztályfőnöki szigorkodással próbálta elkerülni a személyes vereséget.
A mostani eset azonban kirítt korábbi viszontválaszai sorából. Bár azok eszköztárából sem hiányzott az olykor kínos agresszivitás és a szembenállók oktalan lekezelése, mindennek ellenére Orbán eleddig mégis úgy tett, mint aki felveszi a kesztyűt, és bár a maga szája íze szerint, de hajlandó a vita tárgyáról beszélni. Ezzel a „haladó hagyománnyal” azonban december 12-én szakított.
Azon a napon úgy döntött, hogy nem fog elmerülni a részletekben. Nem felel a konkrét kérdésekre, nem magyarázza meg, miért nem volt hajlandó hónapokon át elismerni a büdzsé tervezetének tarthatatlanságát, nem próbálja cáfolni az „unortodox” gazdaságpolitika csődjét. Hanem egyszerűen megsértődik. Kijelenti, hogy az ellenzék felelőtlen, felületes és felkészületlen, hiszen anélkül szorgalmazza az új uniós stabilitási egyezmény elutasítását, illetve elfogadását, hogy a legcsekélyebb fogalma volna annak tartalmáról. Azonkívül – úgymond – még hátba is támadták őt, hiszen a brüsszeli csúcs előtt nem hatalmazták fel semmiféle paktum megkötésére, most pedig számon kérik rajta, miért nem írt alá egy egyelőre ismeretlen diktátumot. A miniszterelnök a nemes felháborodás hangján kérte ki magának ezt az inszinuációt – és a dörgedelmes nagymonológgal mindjárt fel is mentette magát minden más kérdés tárgyalása alól. A színjáték amúgy szakmailag elfogadható színvonalon zajlott; Orbán nem lehetne vezető színész egy első osztályú társulatban, de a korrekt technikát hozza. Átéltség dolgában hagy maga után kívánnivalót, és gesztusai is szögletesen kimódoltak, ám mentségére legyen mondva, hogy rossz darabban játszott.
Amit persze ő írt. És hát hamis konfliktusra építette a drámát. Tudniillik egyedül a Jobbik követelte, hogy utasítsa el az uniós egyezményt. A demokratikus pártok frakcióvezetői azonban semmire sem presszionálták Orbánt; legfeljebb kiváncsiak voltak a személyes álláspontjára – amit viszont mindvégig sikerült eltitkolnia. De korántsem azért, mert nem tudja, miről kellene megállapodnia a 26 tagállammal együtt. Egyrészt Brüsszelben mindenki számára világosak lettek a közös célok, és egyetlen ország vezetője sem hivatkozott arra, hogy ne volna tisztában a szóban forgó vállalásokkal. Másrészt éppen Orbán Viktor volt az, aki parlamenti expozéjában tételesen felsorolta, mi mindenben kellene elfogadnunk az európai kontrollt – és ebből vezette le, hogy a szuverenitás ilyen mértékű korlátozásáról csak az országgyűlés dönthet. Majd alig egy órával később teátrálisan tetemre hívta az ellenzéket, mondván: ismeretlen kalandba sodornák Magyarországot.
Persze, hogy erre a komédiára semmiképp sem lehetett hiteles alakítást építeni.
2011. 12. 16. (XV/50)
