Megjelenik az Éden elvesztése, nem is akármilyen interpretációban. Karinthy Frigyes az első ember első csókját ábrázolta, a vad szerelmet, az első csókot Ádám és Éva között. S talán az ő sokat idézett, de talán keveset olvasott novellája, a Barabbás a kötet másik fényessége. A feltámadott Jézus megkeresi azokat, akik elveszejtették. Szelíd szóval ösztönzi őket, hogy ismételten vonuljanak Pilátus háza elé. Ezúttal ne Barabbás felmentését kérjék, hanem a Názáreti nevét visszhangozzák. Egyébként Barabbás, a gonosztevő ott lakomázik Pilátussal. Megkínozta, kirabolta, meggyalázta azokat, akik az ő elbocsájtását követelték. S most, íme, a tömeg hangja együtt Barabbás nevét mondja, s újra halálra ítélik Jézust.
Karinthy itt nemcsak a bibliai történetet meséli el, hanem az evangéliumi történet örvén az egyén és a tömeg különös kapcsolatát elemzi. Mivé lesz a sok ember együtt, milyen más törvényeknek engedelmeskedik, erről szól a példázat.
Ugyanilyen keserűség szól Kosztolányiból, amikor Káin alakját idézi fel. Ábel megölésével Káin fiai sokasodnak. A gyilkos lemoshatja a vérfoltot, gyarapodik. Káin százéves korában is olyan volt - írja Kosztolányi -, mint a cserfa, szálegyenes. Életére visszatekintve azt szépnek és tökéletesnek találta. Eszébe sem jutott, hogy gyilkosság révén jutott hatalomhoz.
2011. 12. 23. (XV/51-52)
