Tegyük fel tehát, hogy Varga Mihály, miután nem ért egyet az államadósság mindenáron való csökkentésével, egyszerűen hangot ad ennek a szakmai véleményének. Igen ám, de elképzelhető-e, hogy az államtitkár (és volt pénzügyminiszter) szembemegy Orbán Viktor egyik leghangosabban preferált politikai céljával? Tudniillik épp az államadósság kezelésének kérdésében nem Matolcsy György exponálta magát a leghatározottabban, hanem maga a miniszterelnök, aki több itthoni és külföldi beszédében úgy nyilatkozott, hogy az államadósság az első számú legyőzendő ellenségünk, egyenesen „háborút viselünk” ellene.
A Fidesz vezetésében soha nem volt divat az Első Ember politikai credójának nyilvános megkérdőjelezése. Az is kétséges, vajon a zárt ajtók mögött bírálta-e az utóbbi években bárki Orbán Viktort. Mindenesetre elmondható, komoly belső feszültségek eddig nem rengették meg a pártot – az elnök autoritása minden tekintetben érvényesült. Valamennyi pozíció betöltéséről Orbán döntött, és mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a menesztések és fejcserék úgyszintén egyedül tőle függnek. Nem utolsósorban a „személyzeti” kérdések. Ebben a vazallusrendszerben senki nem vállal konfliktust az egyszemélyi vezetéssel szemben, hiszen a politikai egzisztenciákról egyetlen ember önhatalmúan rendelkezik.
Időről időre persze felröppennek hírek arról, micsoda repedések támadtak a Fidesz felhőrégióiban, de ezeknek a találgatásoknak soha nincs „kézzelfogható” igazolásuk; ez a pártvezetés még mindig jól palástolja belső ellentéteit – már ha vannak egyáltalán. A felső körök megosztottságáról és egy szűk társaság netán készülődő palotaforradalmáról szóló híresztelések azért tartják magukat mégis oly makacsul a politizáló közvéleményben, mert ha nem is a konkrét információk, de egyszerűen a realitások alapján valószínűsíthető, hogy akadniuk kell olyan józan korifeusoknak a Fideszben, akik visszafognák az Orbánnal elszabadult lovakat.
Varga Mihály megszólalásának tehát az ad különös jelentőséget, hogy amikor tagadja – mert feleslegesnek és károsnak ítéli – az államadósság forszírozott csökkentését (megelégedne azzal, ha nyolcvan százalék alá kerülne), akkor tulajdonképp nyíltan kritizálja a miniszterelnök szándékait. Ebből, valamint azokból az utóbbi időben a Magyar Nemzetben megjelent cikkekből, amelyek a munkavállalókat sújtó törvénytervezetet bírálták, elemzők arra engednek következtetni, hogy zavar támadt a kormánypártban. Hogy a pártvezetés, a frakció és a kormányfő között enyhén szólva nem zökkenőmentes az egyeztetés.
A spekulációk egyik változata, hogy némely „erős emberek” Matolcsy György megbuktatására játszanak – de mint fentebb utaltunk rá, ezt a célt nehezen véljük elérhetőnek oly módon, hogy egyszersmind magát Orbán Viktort is megtámadják. Hacsak – és itt jön a másik feltételezés – nem éppen Orbán mozgatja a szálakat, így akarva diszkreditálni nemzetgazdasági miniszterét. Ez utóbbi verzió azonban egy meglehetősen túlbonyolított összeesküvés-elmélet, amely azt feltételezi, hogy a miniszterelnök feladná saját korábbi álláspontját az államadósság dolgában. Ami persze előbb-utóbb elkerülhetetlenné válhat, de ha sort kerítene rá, csendben levezényli – semmiképp se úgy, hogy a Fidesz vezetői közül valakivel hangosan hatályon kívül helyezteti.
A furcsaság épp az, hogy Varga Mihály most mégis valami ilyesmire szánta el magát. És kétséges, hogy erre a lépésre Orbán felhatalmazta volna. Ha pedig nem tette, akkor a miniszterelnöki hivatal államtitkára bizony fellázadt a főnöke ellen. Kérdés: kik állnak mögötte? Vagy mellette. Mert nem valószínű, hogy Varga szövetségesek nélkül vette magának a bátorságot. De vajon azok, akik eddig is próbálkoztak már Matolcsy szárnyainak megnyesésével, ezúttal hajlandók lennének lándzsát törni Orbán ellen is? Felismerték netán, hogy hiába támadják a kormányfő deklarált jobbkezét, ha maga a törzs nem hajlik a jó szóra? Hogy ez a félresikerült gazdaságpolitika nem Matolcsy függvényében működik, hogy nem a miniszter befolyásolja a miniszterelnököt, hanem pont fordítva: ő az eszköz Orbán számára annak a „gazdasági korszakváltásnak” a keresztülvitelében, amelyről folyvást szónokol? Következésképp a „másként gondolkodók” kénytelenek a kormányfővel konfrontálódni?
Nem tudjuk a választ. De azt okkal feltételezzük, hogy valamiféle frontok mégiscsak kialakultak úgy a Fidesz vezetésében, mint a kormányban, mert az ország gazdasági kilátásai némelyeket racionális számításra késztettek. Nem lehet, hogy a jobboldal prominenciája csak kritikátlan mamelukok gyülekezete legyen: támadniuk kell olyanoknak, akik átlátják, hogy nem épülhet reális magyar gazdaságpolitika Orbán fantazmagóriáira az összeomló Nyugat romjain kivirágzó új, kelet-közép-európai paradicsomról. Lenniük kell olyanoknak, akik tudják, hogy az európai piac, sőt: az európai demokráciák jogállami mintája nélkül Magyarország életképtelen.
A jobboldal tehát a saját vesztét készíti elő, ha nem fékezi meg azt a politikai ámokfutást, amelynek legújabb retorikai csúcspontja egy miniszterelnöki kijelentés, miszerint a hanyatló Nyugat mindeddig csupán „kényszerlakhelye volt a magyaroknak”. Mert tévednek, akik azt hiszik, hogy az efféle döbbenetes mondat csupán kommunikációs fogás, a figyelemfelkeltés eszköze, amelynek nincsenek politikai konzekvenciái. Ellenkezőleg: az ilyen és hasonló „alapvetések” egy fals politikai-társadalmi szuggesztió veszélyes mágnesei. Eltéríthetik az ország iránytűjét.
És a senki földjére visznek.
2011. 07. 29. (XV/30)
