És ez – mármint, hogy egy olyan ország, amelyik tagja az Európa Tanácsnak és az Európai Uniónak, áperte megkérdőjelezze az alkotmányügyi szakbizottság kvalitását – merőben szokatlan. Nem egyszerűen illetlenség, hanem politikai nonszensz; egy ilyen lépés megtagadja a legfontosabb nemzetközi egyeztetési mechanizmusok egyikét. És már csak azért is abszurd, mert például a szlovák nyelvtörvény elleni panaszával Magyarország éppen a velenceiekhez fordult, sőt, az alkotmány tervezetét jónéhány héttel ezelőtt maga Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes küldte meg véleményezésre a bizottságnak. Vagyis mindaddig megfelel nekünk a testület szakértelme, ameddig remélhető, hogy állásfoglalásai kedveznek a kormánynak, de mihelyst bírálatot fogalmaz meg vele szemben, egyszerűen negligálja.
Ez a viselkedésmód nem komilfó a kontinens civilizáltabb felén. Szankcionális következményei persze nem lehetnek, de a klub tagjai észlelik a bárdolatlanságot, és megjegyzik maguknak. Mint ahogy pontosan számon tartják Orbán Viktor megannyi, számukra elképesztő kiszólását, jelesül azt a március 15-i „bon mot”-ját, miszerint amiként Moszkvától sem fogadtunk el diktátumokat, úgy Brüsszeltől is elvárjuk, hogy ne avatkozzon bele a mi dolgainkba. Hogy az EU soros elnökségét adó ország miniszterelnöke több-kevesebb rendszerességgel kioktatja az uniót jó magaviseletből, azt mind az apparátus, mind a tagországok ámultan hallgatják, és diplomáciai körökben mind többen kérdik, vajon miért léptek be a magyarok a szervezetbe, ha egyszer folyamatosan kétségbe vonják intézményei illetékességét az – úgymond – nemzeti ügyekben.
A Fidesz-kurzus meghatározó figurái nem óhajtják tudomásul venni, hogy igenis léteznek európai normák, úgy a kommunikációban, mint a politikai gyakorlatban. És ezekkel nem egyeztethető össze sem az, hogy a magyar Országgyűlés elnöke visszarévedjen: akár katonai erőt is alkalmazhattunk volna a szlovákok ellen, amikor Bősnél elterelték a Dunát; sem az, hogy visszamenőleges hatályú törvényeket fogadjon el a magyar parlament, de még az sem, hogy a médiahatóságot kizárólag kormánypárti káderekkel töltsék fel. Ha Magyarországon az európai demokráciák alkotmányos statútumait a parlament jobboldali szavazógépezete naponta figyelmen kívül hagyja, ha az állam nem tiszteli a magánjogi szerződéseket, ha az Alkotmánybíróság durva hatásköri korlátozása után ráadásul közismert pártkatonákat ültetnek a taláros testületbe – nos, akkor az unió megdöbbent nómenklatúrája kénytelen a szövetség önvédelmére gondolni.
Mert tévedés ne essék: az orbáni vircsaft nem azért aggasztja a jogállamnak elkötelezett Európát, mert félti a magyar polgárokat az úgynevezett fékek és ellensúlyok felszámolásának káros következményeitől. Vívják meg a maguk harcát a magyarok, ha egyáltalán harcolni akarnak, végtére senki nem kényszerítette őket, hogy kétharmados többséghez juttassák a kormánypártokat. Európa még örülne is ennek a ritka belpolitikai stabilitásnak – hacsak nem kellene látnia, hogy a Fidesz hatalmi szisztémája éppen a stabilitást veszélyezteti. Veszélyezteti a szomszédságpolitikában, és legfőképp azáltal, hogy olyan autoriter hatalmat épít, amelynek példája felerősíti a kelet-közép-európai régióban amúgy is jelen lévő populista hajlamokat. Az unió legutóbbi bővítésének szorgalmazói azt remélték, hogy az új tagországokban megerősödik a demokrácia, visszaszorulnak a nacionalista indulatok, a rasszista szélsőségesek, csökken a korrupció és az állami protekcionizmus. Ez a folyamat azonban, enyhén szólva, nem töretlen a térségben; és éppen Magyarországon, amely húsz éve még a demokratikus rendszerváltás bezzeggyereke volt, éppen Magyarországon feneklett meg leginkább a kívánatos fejlődés. Míg a szocialista-liberális kormányok csak tehetetlenek voltak a veszélyes társadalmi feszültségek kezelésében, addig a Fidesz-rezsim egyfajta tudatos politikai önkénnyel próbál úrrá lenni a romló helyzeten, és a „centrális erőtér” megteremtésének bűvöletében feláldozza a demokratikus jogállam eddigi vívmányait.
Ebben a keretben értelmezhető a szlovén miniszterelnöknek egy zártkörű háttérbeszélgetésről kiszivárgott megjegyzése, miszerint „amint vége a magyar EU-elnökségnek, politikailag azonnal és teljes mértékben elszigeteljük Magyarországot”. Borut Pahor szóhasználatában a többes szám nyilvánvalóan az uniós fórumokra értendő, s bár Schöpflin György fideszes EP-képviselő sietett úgy felfogni, hogy csupán az európai baloldal próbálja lejáratni az Orbán-kormányt, ez felettébb kényelmes feltételezés. Nem; a konzervatívoknak, a keresztény pártoknak úgyszintén elegük lett a sorozatos magyar hepciáskodásból, legkivált abból az egyre markánsabb politikai „elhajlásból”, ami az Orbán-kormány demokrácia-felfogását jellemzi. A szlovén kormányfő célzatos elszólása arra vall, hogy a fejlett Európa kész valamiképp beszabályozni ezt a vadhajtást – a diplomácia fórumain már érzékelhető is az a bizonyos elszigetelés. De kézenfekvő, hogy ennek igazán hathatós eszközei leginkább gazdasági természetűek lehetnek. A külpiaci trendeknek messzemenően kitett Magyarországnak nem nehéz betartani; minden előrejelzés szerint kritikus évek előtt állunk, és „szabadságharc” ide vagy oda, a közeljövőben nagyon is rászorulunk a meghatározó gazdasági hatalmak jóindulatára. A kínai finanszírozás ábrándja vajmi kevés a talpon maradáshoz – az európai nagyok pedig kemény feltételeket szabnak majd.
Orbánék megisszák a levét, ha előbb-utóbb nem paríroznak. De sajnos, az egész ország is. Kétségbeejtő paradoxon, hogy a demokrácia védelmében kapott külső segítségnek mindannyian megfizetjük majd az árát.
2011. 06. 24. (XV/25)
