Mindennap újabb és újabb híresztelések, kiszivárogtatások, ötletelések és álkoncepciók kerülnek ki a nyilvánosság fórumaira, amelyeket aztán zavartan vagy épp felháborodottan cáfol az illetékes minisztérium; ám a tagadásba is majd mindig vegyül valami bizonytalanság: az érintett területek intézményvezetői, az egyes szakmák művelői soha nem tudhatják, mi történik valójában a színfalak mögött. Hasonlóképp hiteltelennek érzik a kormányzati tervezeteket az ágazati érdekképviseletek. Igazában nem tárgyalnak velük, viszont látszatkonzultációkkal húzzák az időt, mint azt jól láthattuk a belügyminiszter taktikázásán, aki a „nem ígérek semmit, de azt betartom" régi formulájával próbálta lehűteni a rendvédelmiek egyre türelmetlenebb követeléseit.
A sorozatos botrányok lényegében egyként abból fakadnak, hogy a kormányzati munkát egyszerre hatja át a szándékok mély bizonytalansága meg az agresszív tettvágy. Ez utóbbi azonban mindmáig kimerül az eddigi viszonyok csak azért is megváltoztatásában anélkül, hogy az új megoldások kézre állnának. Rombolni relatíve könnyű - ehhez elég kirúgni az eddigi vezetőket, és szétverni a meglévő struktúrákat. De a felszámolt mechanizmusok helyén csak a betöltetlen űr marad. Amit persze valamiképp igyekeznek elfedni, és ilyenkor jelennek meg a miniszteri biztosok, meg az alig titkoltan kétségbeesett államtitkárok, felvázolandó azokat a nagyszerű perspektívákat, amelyekről ugyanakkor az is kiderül, hogy nincs meg az anyagi fedezetük, és senki nem is tudja garantálni, mikor és mennyibe fognak kerülni. Ezért a büszke projektek jobbára légvárak csupán; ha csak a kultúránál maradunk: sem a filmgyártás, sem a színház, sem a zene vagy a képzőművészet alkotói nem látják a jövőjüket.
2011. 05. 13. (XV/19)
