Ezúttal minden kétséget kizáróan bizonyossá vált, hogy Magyarország új alkotmánya egy olyan politikus iniciatívájából születik, aki tudatosan és elszántan rombolja le a köztársaság alapjogi eszményeit, hogy a maga „új rendszerének” talpkövévé az állam polgárainak kiszolgáltatottságát tegye – igen, kiszolgáltatottságukat az éppen őket szolgálni és védeni hivatott államnak.
A szónok ezen a parlamenti napon azt próbálta szuggerálni, hogy a pártja nevében beterjesztett dolgozat méltán képviseli a nemzet egészének érdekeit, mi több, a szöveg jogforrásának az úgynevezett nemzeti konzultáció, vagyis a kormány kérdőíveire adott válaszok reprezentatív – mert közel egymilliós – tömege tekintendő. Vagyis
a Nemzeti Egyetértés Rendszerének méltó manifesztuma lesz az új alkotmány, amely a rendszerváltást követő „húsz átmeneti év után” végre biztos révbe juttatja az országot. Orbán jól érzékelhetően arra koncentrált, hogy az egypárti alaptörvényt mindenáron úgy állítsa be, mint a lehető legszélesebb konszenzussal létrejött dokumentumot, és ennek a tételnek az igazolására mértéktelenül felnagyította, abszolutizálta a nemzeti konzultáció jelentőségét – holott pontosan tudja, mennyire talmi ez a machináció. Ezért annál inkább, szinte már görcsösen bizonygatja a „népi részvétel” mindenek feletti diadalát.
Noha persze egyszerű a számítás: az állítólagos 920 ezer visszaküldött kérdőív a 8 millió választásra jogosult állampolgárnak alig több, mint csupán 10 százaléka. (Egyébként máig semmit nem tudunk a regisztráció hitelességének garanciáiról.) A beérkezett válaszok mennyisége tehát semmiképp sem alapozza meg a „nemzeti reprezentativitást”, arról nem beszélve, hogy az egyes kérdésekre adott feleletek belső arányáról sem készült hiteles felmérés. Legfőképp persze azért nevetséges az egész „konzultáció”, mert maga a kérdőív olyan, mint egy totószelvény: 1, 2, X a háromféle lehetséges válasz a feltett kérdésekre, amelyeknek egyrészt nem sok közük van a tervezet lényegi pontjaihoz, másrészt olyannyira egyszerűsítik, mondhatni primitivizálják azt a témát, amelyben döntést várnak, hogy el sem várhatóak a felelős, tárgyismereten alapuló válaszok. Ezért nevezte az LMP frakcióvezetője teljes joggal színjátéknak ezt az átlátszó akciót – és Orbán a viszontválaszában ezért tulajdonított kiemelt jelentőséget ennek a bírálatnak.
Azt igyekezett bizonygatni, hogy a népszavazással szemben – amely legfeljebb egyetlen igen vagy nem kimondását engedi a polgároknak –, a nemzeti konzultáció lehetővé teszi a részletes véleményalkotást, s ezért az ő nézete szerint magasabbrendű demokratikus módszer. Egyszersmind próbálta leiskolázni mindazokat, „akik nem tisztelik közel egymillió ember részvételét” egy ilyen jelentőségű politikai megmozdulásban. Ezt a vádaskodó attitűdöt már jól ismerjük Orbántól: aki nem hódol az ő merőben népboldogító megoldásai előtt, az kétséget kizáróan a demokrácia ellensége. Arról persze nem beszél, hogy milyen minőségi különbséget garantálna egy valóban szakszerű társadalmi vita az ő vulgarizált kérdéseihez képest. Egy olyan kiterjedt polémia, amelyre kellő idő is jutna, és a politika iránt akár csak valamelyest is érdeklődő, jól informált polgárokban valóban felkelthetné az alkotmányozás iránti, megalapozott érdeklődést. De hát a jobboldal erőltetett tempójú törvénykezése épp ennek a lehetőségnek akarta elejét venni.
A kormányfő másik ingerült támadását az alkotmánytervezetből elsinkófált jogállami fékek és ellensúlyok számonkérése váltotta ki. Vagyis annak a minden kétséget kizáró, mert a szövegben jól tettenérhető kormányzati szándéknak az éles kritikája, amely felszámolná a hatalom, illetve a többségi túlhatalom ellenőrzésének és kordában tartásának biztosítékait. Orbán okfejtése ebben a témában talán eddigi, nem kevésbé látványos csúsztatásainak és manipulatív politikai „értelmezéseinek” is mintegy a kvintesszenciája volt. Színpadias értetlenségét fejezte ki afölött, hogy ellenzéki felfogás szerint az alkotmánytól kell elvárnunk a hatalommal kapcsolatos kérdések rendezését. Márpedig – mondja ő – ez a dokumentum nem erre való; ebben a közjóról, az élet minőségéről, a természet védelméről, avagy a felnövekvő generációk esélyeiről kell gondoskodnunk. Elképesztően lapos demagógia ez, hiszen tudvalévő, hogy az alaptörvényeknek igenis az állampolgári jogok védelme, következésképp a hatalomhoz való viszonyának szabályozása mindenütt elsődleges feladata. A parlamentáris demokráciák „működési szabályzata” úgyszintén alkotmányos alapokon nyugszik, vagyis jó esetben a hatalommegosztás érzékeny egyensúlyát is kialakítja. A közjó és az élet minősége pedig jobbára egyenesen a politikai hatalom természetéből következik; attól elválaszthatatlan, hiszen a mindenkori hatalom szükségképpen értelmezi és alakítja a közjó fogalmát. Orbán különválasztó igyekezete ezért képtelen, bár célzatos politikai humbug.
Nemkülönben az a másik állítása, miszerint a parlamenti választás két fordulója között igenis bejelentette, hogy amennyiben kétharmados többséget szerez, új alkotmányt ad az országnak. Ez az új keletű visszahivatkozás, amelyet úgyszintén a legitimáció érdekében kreál, egyszerűen nem igaz. Az említett időszakban, de korábban sem tett utalást az alkotmányozásra; kampányrendezvényeinek visszakereshető archív felvételein, és azok sajtóvisszhangjában semmi ilyesminek nincs nyoma. Ellenkezőleg: a Fidesz többi korifeusa is erősen vigyázott a szájára, nehogy elszólják magukat. A választók tehát nem tudtak erről a politikai szándékról, s persze felhatalmazást sem adtak rá.
Kivált arra nem, ami a kétharmados „forradalom” örve alatt most készül.
2011. 04. 01. (XV/13)
