11 hónapos kisfiunkat hintáztattuk férjemmel egy nagyon modern, EU-kompatibilis játszótéren a XIII. kerületben. Egy színes, nagy autón 5 gyönyörű kislány és kisfiú játszott, közösen. Átlagéletkoruk kb. 5 év volt. A hozzájuk tartozó fiatal szülők a közelben beszélgettek. Nagyon kulturált volt mindenki. A legvagányabb kisfiú nagy hangon bekiabálta a következő játékötletet: „Játsszunk zsidósat!" Férjemmel összenéztünk, biztosan rosszul hallottuk. És nem! A többiek kórusban kiabálták, hogy „jó, de én nem akarok zsidó lenni!" Egy vörös hajú kislányra esett a zsidó szerep, aki végül elvállalta. Innentől felpörögtek az események. Az óvodások lefogták, leterítették, majd hátracsavarták a vörös hajú kislány kezét. A földön fekvő kislány nyakát hátulról megfogta a játék kitalálója, majd a többiek „játékból" ütlegelni kezdték, mintha eltalálnák a kegyetlen csapások. A kislány a szerephez hűen sikoltozott, majd menekülőre fogta. A többi gyerek kiabálta utána: „Szökik a büdös zsidó! Fut a zsidó, fogjátok el!" A játéknak az vetett véget, hogy a vörös hajú kislány közölte, hogy már nem akar zsidó lenni. A többiek fújjogtak és nemtetszésüket nyilvánították ki, hogy ilyen hamar be kell fejezni ezt az izgalmas játékot. A szülők békésen beszélgettek tovább. Férjemmel megfogtuk a kisbabánkat, és alig tértünk magunkhoz, úgy hagytuk el a játszóteret. Egy félvér anyuka követett még minket barna bőrű kislányával. Vajon mit látnak, mit hallanak otthon a felnövekvő generáció tagjai? Meddig kell/lehet tolerálni a játéknak nem nevezhető eseményeket? Mi az, ami felébreszti a fiatal szülőket a rezignált közömbösségből?
Név és cím a szerkesztőségben
Rózsa-Flores bizarr élete és halála
2009. 04. 30. (XIII/18)
