Sokakkal együtt én is riadtan figyelem az indulatok elszabadulását, a
tüntetések és utcai összetűzések mindennapossá válását, ahogy honfitársaink
belelovalják magukat a vélt igazság kizárólagos birtoklásának hamis tudatába, az
Orbán- vagy Gyurcsány-istenítésbe, egymás gyalázásába és megalázásába, a
nézeteltérések halálos eldurvulásába. „Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg,
kit hogyan talál meg” – Arany János intelme aktuálisabb, mint valaha. Hát nincs,
aki lefogná az egymásra emelt, ökölbe szorított kezeket?! Mire esküdtek föl a
papok, a lelkészek, az írók és a tanítók?!
Lehet, hogy a törvényes miniszterelnökben is hasonló történelmi elhívatottság
munkál, s ugyanolyan hatalmi ambíciók buzognak, mint az ellenzék három
választást vesztett, revánsra éhes vezérében, de hát könyörgöm, a viszonyok
normalizálása, a kormány stabilitása jelenleg politika-független nemzeti érdek!
Ha a külföldi tőke menekülni kezd az országból, annak – a munkanélküliség
fokozódásával, az infláció elszabadulásával – valamennyien megisszuk a levét!
Hack Péter múlt heti szerkesztői elemzése szerint csodára lenne szükség ehhez.
De hát nem lehetnénk ennek a remélt csodának eszközei éppen mi, polgári
békességre vágyó jobb- és baloldali, vagy éppen a pártoskodás féktelenségét már
megelégelt állampolgárok? Mi lenne, ha békítő szándékunknak hangot, jelét is
adnánk? Ha gyerekeinket megpróbálnánk visszatartani, barátainkat, szomszédainkat
lebeszélni az utcai politizálásról, és a kormányváltást elhalasztani a 2010-ben
esedékes országgyűlési választásokig?
Fekete János író, Győr
2006. 11. 10. (X/45)
