hetilap

Jelen pillanatban jelentős vita alakult ki, vajon helyes-e, ha az Európai Unió alkotmányában ott van a keresztény szó? Akinek sok a szabad ideje és nincs jobb (vagy bal) dolga, az hosszasan elemzi ezt a hatalmas problémát. Ha benne lesz, akkor az mit jelent? Ha nem lesz benne, akkor már megint kiknek az áskálódmánya, hogy hiányzik belőle ez a kitétel? Szabadkőművesek? Vagy csak szabadbádogosok és vízvezeték-szerelők? Egyáltalán szabad ilyet csinálni? Mit tehetünk mi ezért, frissen érkezett magyarok?

Szerencse, hogy mindig akad egy szimbolikus téma, amin elvitatkozhatunk, mint rendesen. Az is nagyszerű, hogy a vitatkozóknak nem kell megerőltetniük magukat. A legnagyobb egyháztól való távolság egyúttal meghatározza a véleményt is. Püspök-sajnálkozás égre emelt tekintettel. Egyházközeli értelmiségi, avagy hittudor-számonkérő hangsúlyokkal ékített költői kérdések. Valamelyest független, elme-fakó hangon néhány közhely. Mert bizony az a helyzet, hogy nem ettől függ, bármilyen hihetetlen. Lehet, hogy Európa keresztény, de ennek kevés jelét mutatja. Amennyiben ezt alkotmányilag deklarálja, attól legfeljebb néhány búsmagyar legény és nőegylet tagsága arcára ül ki az öröm, a lényeg, miszerint Európa csak papíron keresztény, nem változik. 

Vannak tapasztalataink az alkotmánnyal kapcsolatban. Van nekünk saját alkotmányunk, bár inkább csak tákolmány, hiszen a bőrkötés eredeti rajta egyedül. Szabályoz ez sok mindenféle egyenlőségeket, aztán látjuk az utcán, mi történik. Ahogy egy neves barátom mondotta volt, a jog nem arra van, hogy betartsák. Ennél még kevesebb egy deklaráció. A deklarációnak annyi az értelme, hogy valakik büszkén elújságolhassák, ezek itten mink vagyunk. Mondom mindazt annak ellenére, hogy a kereszténység mint vallás és kultúra szerepe az európai történelemben elvitathatatlan. Épp ezért kár rágódni rajta. Ami volt, az mindenképpen megvolt, és ami van, az mindenképpen változtatandó. De komolyan gondolja bárki, hogy több emberhez jut el a Hír, ha benne van az európai alkotmányban?

Most, hogy elmúlt május elseje és a csalatkozási ünnepségek szervezői számláján megjelentek a nullák, ideje lenne közelről, nagyítóval megvizsgálni a "keresztény Európa" nev? jelzős szerkezetet. Főként azért, mert most ide csatlakoztunk, úgymond. Hazatértünk a vad sztyeppéről a templom hűvösébe. Itt az ideje megtekinteni, hová is?

Mitől lehet keresztény Európa? Attól, hogy gyakorolja hitét? Ha attól, akkor nagy-nagy baj van. Abban a bizonyos Európában a templomok akkor telnek meg, ha vakut villogtatni megérkezik korunk repgépes Kolumbusza, a japán turista. Amúgy szolid az élet, csendes és kimért. A kereszténység nem szolid és kimért, ez vele a baj odaát. Franciaországban, ahol elvben rengeteg híve van a legnagyobb európai egyháznak, akadt esztendő, amikor egyetlen polgárgyerek sem vállalta a papi hivatást. Ismétlem, nem az ajtótól ablakig látható Luxemburgban, hanem a nagy és gazdag Franciaországban. Ha sokáig így halad a dolog, akkor eljöhet az idő, mikor a japánoknak a lábtörlő alól kell elővenniük a templomkulcsot, ha bámészkodni szeretnének. Valamivel jobb a helyzet Délen, de ne legyünk illuzionisták, mi magyarok nem a Délhez, hanem a Nyugathoz vágytunk csatlakozni. Mi itt Keleten azt képzeltük, tapasztalat híján, hogy ha valahol nem üldözik az egyházat, ott az nagy és erős. Tévedés, az üldözés néha nevel (kivéve, ha pusztít, de akkor nincs kinek és kiről beszélni). 

A vallás ebben a térségben sokaknak menedék volt, odaát nem volt mi elől és miért menekülni. Ingmar Bergman, korunk egyik legnagyobb emberismerője Úrvacsora cím? filmjében már, több mint negyven éve megmutatta a kiürült rítusok szellemtelen világát, ahol a boldogtalanság oka nem a pénztelenség volt, hanem a lélek örömének hiánya. A tétnélküli életet, ami egyszerűen csak eltelik, s még vágyai is fakók. Mi magyarok rendre elhordjuk mindennek saját hazánkat, majd büszkén tekintünk az úgynevezett keresztény Európára. Gazdaságilag van is mit tanulni, de hitben? Nem véletlen, hogy a keleti származású egyházfő és munkatársai abban reménykednek, hogy majd Keletről jőve erősödik meg újra a hit. Innen, mifelőlünk és nem fordítva. A lengyel egyházfő pontosan tudja, hogy Európa legnagyobb hit? katolikus közössége nem a fejlett Nyugaton található, hanem az ő hazájában.

Feledjük el élő fogalomként a keresztény Európa kitételt, és mondjunk helyette egy mondatot: a kereszténység nem múló hatást gyakorolt Európa történetére, melyben változó erővel vett részt. Változó erővel, mert hiszem, hogy lesz ez még nagyobb szerep (kereszténység alatt nem egyik vagy másik felekezetet, hanem az összeset értve persze), de épp most, a belépéskor évszázados mélyponton a hit ázsiója Nyugaton. Marad az, amitől mi olyannyira ódzkodunk. Mert az a derék, "keresztény értelmiségi", aki égre szegzett arccal, lilára váló szájszéllel és cseppet sem oktalanul szidja a buta revüket, sókat, cukrokat és mindenek felett a nímandok böfögő-spartakiádját, ne feledje, ezt nem a Medgyessy-kormány találta ki, nem a nemzetközi szervezetek, hanem a nemzetközi televíziós társaságok, ott a fejlett és hatalmasan hívő Nyugaton. Az ő szellemi rongyaikat próbálgatjuk magunkra és hírverjük reklámpénzért lapjainkban. Nem magyar vonás, hogy az érték helyett szórólapokká válnak a lapok, ócska kukkolófülkévé a tévék, ahol debilis arccal bámulják egymást a kor kijelölt kedvencei. Ennek hithez, keresztény kultúrához épp annyi köze van, mint Landler Jenőnek. A hős Tanácsköztársaság mélyebben hitt, mint a mai konzumfogyasztó. Rossz hírben jó hír, hogy miután nincs mit magunkra venni, megjavíthatjuk magunkat, meg egymást, a tanítás által. Mi, keletiek. Úgyis ezt várják tőlünk, legalább legyen jó nekünk is.

A fő félreértés már nem elvi, hanem gyakorlatiasan politikai természetű. Ezek szerint a politikában itt minálunk két tábor áll egymással szemben. A szociális-liberális, meg a keresztény-nemzeti-konzervatív. Ez olyan jól hangzik, hogy gyakorlatilag mindenki elfogadja. Rövidítve bal, meg jobb. Kár, hogy ennek így nincs semmi értelme. Kétségtelenül van két csoport a magyar közéletben, mely egymásnak adja négyévente a pénztárkulcsot, de az ilyetén való megkülönböztetésnek azért nincs sok értelme, mert hátha azzal, hogy találunk helyette másikat, valamivel okosabbak leszünk. 

Nézzük csak! Keresztény-nemzeti-konzervatív. Már a cím sem jó. A kereszténységnek számos jó tulajdonsága mellett két jelentős hiátusa biztosan van, ha ez hiátus egyáltalán. Egyáltalán nem nemzeti és semmiképp sem konzervatív. A kereszténység univerzális. Amikor "kernemkonz" közszereplőink hisztérikusabbika úgy fogalmaz, hogy a világgazdaságot egy központból irányítják, azért olyan nagyon konkrétan nem tudja megmondani, pontosan honnan is. Nem tudja megmutatni az épület bejáratát. Marad a kötőjeles felsorolás a zsidó világösszeesküvés megállói, bakter és átszállási lehetőség nélkül. Ezzel szemben a katolikus egyházat pontosan tudjuk, honnan irányítják. Az épületegyüttes idegenvezetővel megtekinthető, elmondják összes stukkójának hiteles történetét. A katolikus egyház maga a globalizáció, a világtörténelem első globalizációja, ami túlélt néhány nemzedéket. Úgyszintén nem konzervatív ügy a kereszténység. Soha nem volt még tanítás, ami oly radikálisan akarta megváltoztatni a világot, mint ez. Talán ennek is köszönhető, kétezer év kevés volt ahhoz, hogy teljes valójában befogadjuk. Ami konzervatív benne, az egyház maga, de ez nem azonos az eszmével.

Akadnak persze kísérletek, ebben mi magyarok élen járunk. Próbálunk nemzeti keresztény kultuszt készíteni néphagyományból és politikai elnyomásból, szomorúságból és etnikai tragédiákból. Ennek legfőbb előfordulási helye Csíksomlyó. Szellemi háttere az elmúlt időszakban erősödött. Mindenféle eredetmondák készültek arra, hogy Mária tulajdonképpen magyar volt, párthus, vagy ilyesmi, mi pedig úgyszintén, leszámítva azt a kilenc egész kilenctized millió magyart, aki német, szláv, olasz, török vagy zsidó származású. Mára rendes nagy zarándoklattá vált a dolog. Én ezt is máshogy nevezném. Együttlétnek. Ha háromszázezer embernek szüksége van valamire, az fontos, de ne keverjük bele a Megváltót. Mellesleg csekély bibliai ismeret elégséges hozzá, hogy feltűnjék, Jézus gyakran emlegeti atyját, de sehol sem rendelkezik anyjának tiszteletéről. A tízparancsolat cím? nehéz kőtáblák pedig meglehetősen intoleránsak a magunk készítette alkotások imádatával szemben, vélhetően, azért, mert az már akkor is népszerű volt. Az emberek vágyát nem szabad kigúnyolni, csak annak kell tekinteni, ami. Kulturális, társadalmi eseménynek. Számomra akkor volt helyén a dolog, mikor tavaly néhány héttel Pünkösd után ott mutatták be az István a királyt. Egy m?alkotást. Nem Isten jelent meg számukra, hanem Bródy János. Nem hívők voltak, hanem befogadók. Minden idők legnézettebb színielőadása történt meg, annyi néző előtt, amennyit mi, egyszer? színházi írók talán, ha életünk során tapasztalhatunk meg összesen, de számba veszem lehetőségeinket, még úgy sem. 

Ahol Székely Himnuszt énekelnek meg a Napba Öltözött Asszonyt imádják, ott nem keresztény szertartás folyik, hanem valami más, ami nagyon fontos lehet a résztvevőknek, de tartalma eltér a kereszténységétől. Próbáljuk szétválasztani a közösségi eseményeket, a népszokásokat a keresztény együttlétektől. Ezzel annak tartozunk, aki kétezer éve kimérte nekünk azt a bizonyos másik világot. Az, hogy ezt magas egyházi szinten celebrálták, azt mutatja, hogy az egyház belátta, régi eszközeivel nem képes hatni és ugyanazt a logikát követni, mint a politikusok: a lényeg, hogy sokan legyünk.

A politikai kereszténység mindennapos megvallásának van egy nagy hibája: Magyarország politikai klánja színtől függetlenül, eltérő mértékben bár, de súlyosan erkölcstelen. A keresztény tanítás megengedő a bocsánatban, utat mutat a bűnből kifelé, de nem kevés bűnt tart nyilván. A vagyon elleniek e sorban nem az utolsó helyen állanak. Ezzel vessük össze a valót.

Szép, amikor félművelt agitátorok elmesélik a boldog múltat és fényképezkednek a nagypapa aranyórájával, meg elmesélik, milyen szép is volt az a boldog világ. Én inkább hiszek Adynak, József Attilának, Móricz Zsigmondnak,
Illyésnek, Németh Lászlónak, mint vitéz lócitromfő nagytekintély? őrgróf és őrbáró alsó- és felsőakárkinek a Mágnás Miskából. Modernizáció és keresztény politika ürügyén ezt a sokakat emberszámba sem vevő országot teremtették bele plázadíszletbe. Ehhez asszisztál négy évig az egyik, négy évig a másik oldal. Ha a kereszténységet bárki szájára veszi politikusként, az nem mond igazat. Aki a szociális igazságosságot, a szolidaritást veszi szájára (mely mellesleg igazi keresztény gondolat) szintúgy nem mond igazat. Ma ennek a magyar politikai életnek van többféle ajánlata és cseppet sem állítom, hogy nem érdemes időnként, mikor erre mód van, választani belőle. De azt meggyőződéssel állítom, hogy keresztény ember erkölcsileg nem fogadhatja el egyiket sem, mert nincs neki erkölcsileg vállalható oldala. Az elmúlt másfél évtized egyenlege az embergyámolítás tárgyában siralmasan szegényes. Konzervatív liberálisok, liberális szolidárisok, önimádó keresztények váltogatják egymást. Valahogy máshogy kellene neveznünk őket.

Az is igaz, hogy a betartott törvény nem mindig kecsegtet sikerrel a hétköznapokban. Pár napja a szolidárisok legismertebb milliárdosa vallotta meg, hogy bizony a politikában gyakran kell hazudni. Ez így van, s ismerjük el, e szempontból a küzdőtér mindkét felén ügyködők igazi politikusként nyilvánulnak meg, immunisságig fokozva a befogadó beletörődését a mindennapos mellébeszédbe. De akkor miért kell azt hazudnunk naponta, hogy ezek az emberek keresztények, meg szociálisan érzékenyek? 

Mára iparág, a politikai marketing telepedett rá az emberiségre, mint az emberhülyítés legfőbb tudománya. Mutassuk szépnek és okosnak, tisztességesnek és koncepciózusnak azokat, akiknek egy koncepciójuk van, önmaguk gazdagítása. Hitünk azt tanítja nekünk, legyünk bátrak, de szerények. Micsoda szerénység, amikor egy politikai csoport vezetője képével és nevével kampányol azzal, hogy szavazzon rá? Senkinek nem tűnt fel, hogy a mosolygós, masamódglóriás demokrata hölgy az első, akinek nevével kampányolnak e beképzelt demokráciában, miközben ez már a fejlett egóval rendelkező Torgyánnak sem jutott eszébe, sőt még Magyarország apostoli demokratája is mindig kiírat valami szlogent átható mosolya mellé? Sajnálatos, de tény az, hogy nagyobb zászlós ünnepeken bizonyos közszereplők megjelennek nyilvánosan a békepapi mozgalom még élő pártaktivistáival, ettől egy lépéssel sem jutnak közelebb a hithez magához. Az is tény, hogy amikor dúsgazdag emberek feleségei szponzorpénzen osztanak cirkuszjegyet, akkor sem. Mert lehet eredeti tőkefelhalmozásnak nevezni a bennfentes újraelosztást, csak ugyanolyan hazugság, mint a keresztény Magyarország, sőt a kettő összefügg. Mert nem a többlet, a fejlődés haszna maradt méltatlan kezekben, hanem a dolgok maguk. Egy tizenhárom év alatt centinyit nem fejlődött magyar gazdaságból sikerült nekik magánhazát elkeríteniük. Ez baloldaliság? Ez kereszténység? Ez nemzeti érzés? Ugye, milyen viccesen hangzik? Akkor joggal teheti fel a kérdést az olvasó, akkor micsoda? Csupa olyasmi, amiért némi bűnbánatra szorulna a mi elitünk. Csupa olyasmi, ami elől Csíksomlyóra menekül a csak érzelmiben élő. Semmi nem az, aminek elnevezték. Valóban itt lenne az ideje, hogy egy bátor és bölcs férfi kikergesse őket a templomból. Bár akkor építenének másikat (futja) és azt hazudnák, hogy az az igazi.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek