Irit Amiel Budapesten dedikál. "Szükség volt egy időszakra, amikor hallgattunk" Fotó: Sz?cs Ferenc
– 1947 óta él Izraelben, vagyis több mint ötven év kellett ahhoz, hogy elmondja ezeket a történeteket.
– Nem tartom magamat kiválasztottnak, azért éltem túl a vészkorszakot, mert nekem szerencsém volt – másfél millió gyermekkel ellentétben. Azért írok, mert rájöttem, hogy ha én meghalok, senki nem fog tudni azokról az emberekről, akiket ismertem, és úgy érezném, hogy ezzel másodszor is meghalnának.
– Lengyelül és héberül egyaránt ír, melyiket tekinti inkább a sajátjának?
– A lengyel az anyanyelvem, ezen a nyelven tárult fel számomra a világ, a héber a hazám nyelve. Mindkettő egyformán drága a számomra. Éppen ezért két nyelven írok: amíg csak az egyik nyelven készült el egy vers vagy egy novella, addig nem érzem befejezettnek, amíg a másik nyelven is meg nem írom. Soha nem akartam más lenni, mint zsidó, ez a lényegemhez tartozik, akkor is, ha sok istenhez fordultam, és egyik sem segített. Életem legnagyobb művének érzem, hogy részt vehettem Izrael építésében. Amikor megérkeztem ide, mindent magam mögött akartam hagyni, hiszen átéltem azt, ahogy a világ a darabjaira hullik, tudtam, hogy Európában nincsen jövőm. Akik akkor idejöttek, mind így voltak ezzel, ezért egymással nem beszéltünk arról, amit átéltünk, akik pedig már régóta itt éltek, képtelenek voltak felfogni ezeket a borzalmakat. Új életet akartunk kezdeni. Alig több mint tíz éve történt, hogy a legidősebb unokám, aki akkor tizenöt éves lehetett, odajött hozzám, hogy segítsek neki, mert a holokausztról fognak tesztet írni, mondjam el, hogyan volt, hiszen én ott voltam. Akkor ébredtem rá, hogy velünk, az én generációmmal az emlékek is kihalnak majd, és a családtagjaink, ismerőseink, barátaink élete végképp szertefoszlik. A zsidók úgy tartják, hogy a felejtés másodszor is megöli az embereket, ezért is tartják generációkon keresztül emlékezetükben azokat, akik jót tettek velük. Én pedig kötelességemnek tartottam, hogy ha nekem sikerült megmaradnom, írjak azokról, akik odavesztek, nehogy még egyszer meghaljanak. Ki fog tudni Lucynkáról, ha én meghalok? Ezért írok, úgy éreztem, ez az utolsó pillanat.
– Végtelenül finom lírával ír megrendítően szomorú emberi sorsokról. Hihetetlen ugyanakkor az életnek az az igenlése, amit a személyisége sugároz.
– Nagyon sokat írtak erről a témáról előttem is, nem akartam azokat a szavakat, kifejezéseket használni, amik már kiüresedtek az idők során, és már nem fejtenek ki semmilyen hatást. Azonos szemmagasságból akartam szólni. Figyelmes ember vagyok, mindent megfigyelek magam körül, meghallgatok másokat, és szerencsére jó az emlékezőtehetségem. Nagyon könny? dolgom volt a könyvírással, mert ezeket az embereket mindvégig magamban hordoztam, a történeteik már rég meg voltak írva bennem, mire leültem az írógép elé. A túléléshez szükségem volt erre az időre, amíg nem foglalkoztam azzal, amit magam mögött hagytam. A férjemben is az ragadott meg először, hogy ő annyira távol volt ezektől a dolgoktól, a családja már öt generáció óta élt Izraelben. Tizenhat évesen érkeztem Izraelbe, két évig tartott az út, mert először visszatoloncoltak innen a britek egy menekülttáborba Ciprusra. Olyan emberekkel találkoztam, akik egy nemzetet akartak itt felépíteni, fiatalok voltunk mindanynyian, hiszen az idősek nem élték túl a holokausztot, vagy az Izraelbe vezető utat nem bírták ki. Élni akartunk, és a túléléshez szükség volt arra, hogy eltemessük magunkban a múltunkat. Új nevet kaptam, Irenából Irit lettem, új nyelvet tanultam, egyetemre jártam, férjhez mentem, gyerekeink születtek. Ehhez szükség volt egy időszakra, amikor hallgattunk.
– Most sem tudunk meg sokat arról, amin személy szerint Önnek kellett keresztül- mennie.
– Mindegyik történetben egy kicsit benne vagyok én is, de nekem nem az volt az írással a célom, hogy sajnáljanak, hogy szegény kicsi Irena, mi mindenen ment keresztül. Nem akarok szánalmat kelteni magam iránt. Három évig szülők nélkül boldogultam, és rájöttem, hogy megy ez nekem. A háború után a nagybátyám és a nagynéném is magához akart venni, de én nem akartam újra szülőket, ha már az enyémek meghaltak. Én már csak egy lehetőséget láttam: Izraelbe menni. Tizennégy évesen gyakorlatilag megszöktem előlük.
– És az a három év
?
– Erről kellene beszélnem? Hát
nem tudom. Ez nagyon nehéz. Az egyik történetben már megírtam, ahogy az apám kimenekített a gettóból egy résen keresztül. Egy lengyel rendőr várt kint, aki tetemes összeg ellenében átadott egy asszonynak, akivel végigjártuk a szüleim ismerőseit, de egyikük sem mert befogadni, hiszen akkoriban azonnal agyonlőtték azokat, akik zsidó gyerekeket rejtegettek. Egy velem egyidős, szintén Irena keresztnev? halott katolikus kislány papírjait kaptam meg. Mivel szőke voltam, és nagyon jól beszéltem lengyelül, már csak arra volt szükség, hogy megismerkedjem a katekizmussal, és tudjam a katolikus imákat. Egy éjszaka alatt megtanultam az egészet, aztán egy kis lengyel faluban bújtattak el, ahol nem tudták, honnan jöttem. Mindenféle emberrel találkoztam, ösztönösen elkezdtem ráérezni arra, hogy ki akar jót nekem, és ki az, aki veszélyt jelent, és mindig ennek megfelelően viselkedtem. Egy idő után vissza kellett mennem a gettóba, mivel nem volt hova mennem. Tizenegy éves voltam. Az asszony, aki segített, megmondta nekem, hogy a gettóban már csak a nagynéném és a nagybátyám van, a szüleim meghaltak. Egyke voltam, a szüleim úgy bántak velem, mint egy hercegkisaszszonnyal, iskolába sem mehettem, inkább magántanítót fogadtak mellém. Attól fogva, hogy megmondták nekem, hogy már nem élnek, nem emlékszem semmire. Sokkhatás alá kerültem. Túléltem
Nem tudtam, hogy erről is beszélnem kell
rosszul érzem magam, be kell vennem egy gyógyszert. Nem hagyhatnánk abba ezt a témát? Így is kapott már egy cseppet a véremből, ahogy mondani szokták. Nem akarom, hogy sajnáljanak, de ahogy beszélek róla, és magam elé képzelem azt a kislányt, ahogy űzött vadként menekül, éhesen, piszkosan, betegen, én magam kezdem el sajnálni magamat. Mindent megírtam már a történeteimben.
2002. 12. 06. (VI/49)
