Ennek a kérdésnek a megválaszolása előtt érdemes megismerkedni a jegybankkal, mint intézménnyel, valamint annak céljaival és azokkal az eszközökkel, amelyek segítségével ezeket meg kívánja valósítani. A nemzeti bankok feladatait és céljait nem a mindenkori jegybankelnök hivatott meghatározni, hanem külön nevesített törvényben kerül definiálásra a pontos feladat- és célrendszer. Ennek tartalma természetesen országonként változó, ugyanakkor két jól elkülönülő modellt lehet azonosítani: a kontinentális jellegű jegybankok esetében a kisebb jelentőségű feladatok mellett az árstabilitás és a pénzügyi rendszer stabilitásának biztosítása kerülnek előtérbe, míg máshol, például az amerikai jegybank esetében, a fő feladatok közé a maximális foglalkoztatottság elérésének az elősegítése is beékelődik. Ez a két eltérő modell fontos közgazdasági véleménykülönbségen alapszik: egyik szerint a reálgazdaság élénkítése nem feladata a központi bankoknak, míg a másik szerint kötelessége a jegybanknak a mindenkori kormánnyal karöltve olyan reálgazdasági célokat is figyelembe vennie és támogatnia, mint amilyen a gazdaság élénkítése vagy a munkanélküliség csökkentése.
Tehát ha megvan a képessége a nemzeti bankoknak arra, hogy segítsék például a munkanélküliség elleni küzdelmet, akkor miért nem teszik ezt? Hogy miért nem ennyire egyszerű ez a kérdés, ennek megértéséhez szükséges a monetáris eszközrendszer és a hatásmechanizmusok minimális ismerete is. A központi bankok sokféle eszköz közül választhatnak, amennyiben úgy látják, hogy intervencióra, azaz beavatkozásra van szükség a gazdaságban. Egyrészről közvetlenül befolyásolhatják az országban forgó pénz mennyiségét (ugyanis ők rendelkeznek a készpénzkibocsátás monopóliumával, azaz közkedvelt kifejezéssel élve a „bankópréssel”), másrészről pedig a kötelező tartalékráta (a bankoknál elhelyezett betétek bizonyos százaléka, amelyet kötelező jelleggel a jegybanknál kell a bankoknak tartaniuk) és az irányadó kamatláb segítségével közvetett módon is jelentős hatásokat tudnak kifejteni.
Közülük is ez utóbbi eszköz az, amelyikkel legtöbbet találkozhatunk a médiában, mégis kevesen tudják, hogy pontosan mit is takar. Hazánkban a kilenctagú Monetáris Tanács által meghatározott kamatláb a jegybank által kínált kamatlábra – azaz a kéthetes futamidejű MNB-kötvény kamatára – vonatkozik, amely mellett a kereskedelmi bankok hitelt vehetnek fel magától a központi banktól. Ezt a kamatlábat szokták referencia kamatlábnak is nevezni, mivel a bankok ezen kamatláb mellett lényegében kockázatmentesen tudnak forráshoz jutni, s így a saját ügyfeleik számára kínált kamatlábak meghatározásakor is ehhez tudnak viszonyítani, mint kiindulási ponthoz. Itt pedig már egyértelmű a kapcsolat a reálgazdasággal: ha a bankok drágábban tudnak forráshoz jutni, akkor drágábban fognak tudni forrást, azaz hitelt biztosítani a gazdaság további szereplőinek. Ennek megfelelően magasabb jegybanki alapkamat mellett úgynevezett „ceteris paribus” (minden más tényező változatlanságát feltételezve) magasabb kamattal tud mindenki más is forráshoz jutni; illetve az is előfordulhat, hogy a magasabb kamatláb miatt leszűkül a hitelhez jutók köre. Ha pusztán ezt az egy szempontot vesszük figyelembe, akkor a jegybank részéről a minél alacsonyabb kamatláb lenne a legideálisabb.
2014. 07. 18. (XVIII/29)
