Az utóbbi évek, évtizedek során többször nyilvánosságot kaptak olyan vélekedések, miszerint a dollár várhatóan el fogja veszíteni domináns szerepét a pénzpiacokon, és egyre kevésbé szolgál majd „menedékvalutaként” a világ számára. Különösen felerősödtek ezek a hangok az európai közös pénz, az euró 1999-es bevezetésekor, valamint Kína gazdasági felemelkedése, illetve a jüan szerepének megerősödése kapcsán is.
Idén februárban jelent meg Eswar Prasad, a Cornell University professzorának könyve, a Dollárcsapda (The Dollar Trap), amely viszont egy egészen új gondolatmenettel áll elő, és eltérő megvilágításba helyezi a már jól ismert gazdasági tényeket. A témával foglalkozók körében a dollár szerepvesztésével kapcsolatosan az elmúlt évek során többé-kevésbé konszenzus látszott kirajzolódni, így különösen meglepő a könyv egyik fontos következtetése, miszerint a dollár még hosszú ideig meg tudja őrizni vezető pozícióját. Erre a pontra azonban egy hosszabb gondolatmenet során érkezik el a szerző, amelyben lépésről lépésre mutatja be azokat a folyamatokat, amelyek a fentebb említett irányba mutatnak.
A tendencia megértéséhez először is érdemes szót ejteni arról, hogy mi számít menedékvalutának, miért töltheti be egyáltalán ezt a funkciót a dollár? A professzor a következő feltételeket említi meg: nyitott tőkemérleg, lebegő árfolyamrendszer, nyitott és átlátható politikai rendszer, stabil szabályozói környezet és szofisztikált pénzügyi rendszer. Ezeknek a feltételeknek, Prasad véleménye szerint, az Amerikai Egyesült Államok fizetőeszköze továbbra is egyértelműen megfelel, és ez sokkal inkább igaz rá, mint bármely másik ország nemzeti fizetőeszközére. Példának okáért, a sokáig menedékvalutaként szolgáló svájci frank már csak korlátozott mértékben tudja ezt a szerepet betölteni, miután a helyi jegybank 2011-ben megakadályozta, hogy jelentősebb kereslet keletkezzen a frank iránt. Az euróval kapcsolatosan az eurózóna válsága során megmutatkozott belső feszültségek és a fizetőeszköz sérülékenysége miatt már nem is nagyon merül fel ennek a szerepnek a realitása, de ugyanígy a japán jen sem sok sikerrel pályázhat már erre a posztra. Kínával kapcsolatosan Eswar Prasad a The Wall Street Journalnak adott interjújában kifejtette: nem tartja reális jelöltnek erre a szerepre a jüant sem. Ennek legfőbb okát pedig abban látja, hogy nincs meg a távol-keleti országban az a gazdasági-politikai környezet, ami lehetővé tenné a fizetőeszköz iránti bizalom kiépülését, valamint a kínai pénzügyi rendszer sem kellően szofisztikált ehhez – összehasonlítva például az amerikaival. A szerző ezen véleményének talán még nagyobb súlyt ad az, hogy a Cornell Universityn végzett akadémiai munkája mellett (amihez jelentős publikációs tevékenység is társul a legnevesebb folyóiratok hasábjain) a Nemzetközi Valutaalap (IMF) kínai divízió-jának volt a vezetője 2002 és 2004 között, így minden bizonnyal behatóan ismeri az ország pénzügyi struktúráját.
2014. 03. 21. (XVIII/12)
