Semmi kétség, a miniszterelnök a lehető legjobb helyen fogalmazta meg bizonyára igen megfontolt kételyeit; a Frankfurter tekintélyének köszönhetően Manuel Barroso, Neelie Kroes, Viviane Reding, Olli Rehn és a többiek gyorsan értesülhettek róla, hogy kedvelt magyar tárgyalópartnerük kérdésessé tette demokratikus legitimációjukat, és a hír minden bizonnyal csak fokozta lelkesedésüket Orbán Viktor iránt.
A kormányfői interjú kétségkívül remek diplomáciai érzékre, nemkülönben kitűnő időzítésre vall. Tudvalévő, hogy a Bizottság és a pénzügyminiszterek tanácsa éppen ezekben a napokban tárgyalt nem is egy, minket meglehetősen komolyan érintő ügyben. Most került újból terítékre néhány ellenünk folyamatban lévő kötelezettségszegési eljárás, a kohéziós alapok esetleges befagyasztása, megismerhetővé vált a Velencei Bizottság alkotmányossági vizsgálatának egyelőre csupán részleges, de annál kritikusabb eredménye - és akkor a gazdasági tekintetben legfontosabb függőjátszmát, az igencsak sürgető IMF-hitelmegállapodás körüli bizonytalanságot még nem is említettük. Szóval, nem vitás, hogy ilyenkor a legcélszerűbb minél nagyobb publicitást biztosítani annak a hivatalos magyar álláspontnak, miszerint az Európai Unió intézményrendszere illegitim. Élhetünk persze a gyanúperrel, hogy ezt a megejtő véleményt nemigen lehet igazán jókor pertraktálni, de ha létezik különösen kedvezőtlen alkalom erre az abszurditásra, akkor sikerült megtalálni.
Csak a rend kedvéért: ha egy miniszterelnök ilyen hangú nyilatkozatot tesz a kontinens egyik legmértékadóbb lapjában, akkor azt annak tekintik, ami: politikai provokációnak. Mármost az a kérdés, milyen nemzeti érdeke fűződik Magyarországnak ahhoz, hogy az Európai Unió tagjaként, az alapszerződés aláírójaként és - nem utolsó sorban - számos EP-képviselő delegálójaként kétségbe vonja a szövetség alapvető intézményeinek legitimációját? Vagy fogalmazzunk másként. Érdeke ez a kormánynak? Avagy személy szerint Orbán Viktornak?
2012. 03. 14. (XVI/11)
