Nehéz ma megalapozott ítéletet mondani a kínai állam által irányított gazdasági modellről. Egy, a közelmúltban megjelent tanulmány szerint Kínában a privatizált vállalatok valójában sokkal összetettebbek annál, mint ahogy azt a Nyugat látja, és mindez nem növeli vonzerejüket. A tanulmány szerint ennek okait az állami befolyás és a korrupció háza táján kell keresni.
Mao Ce-tung ideje alatt a 70-es évek közepéig nagyon egyszerű volt a képlet, hiszen minden a kormány ellenőrzése alatt állt. Ma már más idők járnak. Az 1990-es évek elejétől kezdve az állam a „gaizhi”-re, azaz a tulajdonosi viszonyok megváltoztatására bátorította az állami tulajdonban levő vállalatokat. A privatizáció folyamata elsőként két nyakig eladósodott helyen, Sunde és Csucseng városaiban kezdődött el. Az itt lezajló változások alapozták meg az 1990-es évek végén Zhu Rongji miniszterelnök nevével fémjelzett erőfeszítéseket, amelyeket a mai napig a „kínai gazdaság újrateremtéseként” emlegetnek. Ennek keretében 1995 és 2001 között az állami tulajdonban levő vagy állami irányítás alatt álló vállalatok száma a harmadára csökkent – 1,2 millióról 468 ezerre. Mindezzel párhuzamosan az állami szférában foglalkoztatott városi lakók száma is a felére esett vissza. Ez a folyamat gyakorlatilag a mai napig nem zárult le, hiszen Kínában a magántulajdon védelme is csupán 2004-től vált alkotmányos joggá.
Gaizhi és a hibridek
A „gaizhi” mára azonban nem egy eufemisztikus kifejezése a kínai privatizációnak, sokkal inkább egy olyan folyamatot jelez, amelynek során az állami és magánszférában tevékenykedő vállalatok hibridjeinek sokasága jött létre. A The Economist szerkesztői által felállított négyelemű skála egyik végén az óriási állami tulajdonú mamutvállalatok állnak – az eddig privatizált vállalatok számának mindössze 1 százaléka. Ezek azok az ágazatok, melyeket a kormány stratégiai fontosságúnak tart, mint például a banki, közlekedési, távközlési vagy akár az energetikai szektor. Ezen ágazatokban tevékenykedő cégek a privatizáció során kisebbségi tulajdonrészeket, maximum 30 százaléknyit értékesíthettek, így a valóságban a mai napig is kormányzati irányítás alatt állnak. Gyakorlatilag úgy működnek, mint egy-egy minisztérium. Jó példa erre a Kínai Építési Bank (China Construction Bank), amely az infrastrukturális projektek kiemelt támogatója, vagy akár a China Mobile, a legnagyobb mobiltelefon-szolgáltató.
Ezek a vállalkozások sokban hasonlítanak más rendes nagyvállalatokhoz, hiszen átszervezték, feltőkésítették és újramárkázták őket. A nyugati vállalatokhoz hasonlóan rendelkeznek igazgatótanáccsal, ügyvezetővel, pénzügyi vezetővel, sőt rendszeresen publikálják pénzügyi jelentéseiket is, az állam ellenőrző keze azonban sosincs messze tőlük. Ezért igen kedvező feltételekkel vehetnek fel hiteleket az állami irányítású bankoktól, de földterülethez is meglehetősen olcsón tudnak hozzájutni. Bár hivatalosan a közvetlen állami ellenőrzés a privatizáció következtében már megszakadt, mégis erős állami befolyás alatt működnek. A vezető tisztségviselőiket például továbbra is az állam nevezi ki. Bár a vezetőképzés egyre szélesebb körben terjed a kínai vállalatoknál is – a felsővezetők egyre gyakrabban utaznak igazi kapitalista országokba vezetőképző tanfolyamokra –, mégis a mai napig áthidalhatatlan a szakadék az amerikai és a kínai mamutcégek gyakorlati működése között.
2011. 09. 09. (XV/36)
