Habár a jegybank idősebb, mint a több száz éves brit uralom alól szabadult modern India, a Nyugat azóta sem volt képes megszelídíteni annak nacionalista pénzügypolitikáját. A külföldi befektetők rémálma az RBI tevékenysége, miután az évtizedek óta zárva tartja az ország kapuit a nyugati bankok előtt. Az angolszász bankóriások (Citigroup, Barclays) ma térden állva könyörögnek az „anti-Greenspannak” nevezett jegybankelnök előtt, akinek esetleges májusi leváltását már tűkön ülve várják. Dr. Reddy ugyanis legnagyobb jóindulatában is csak évi 16 fióknyitást engedélyezett a külföldi pénzintézeteknek, miközben a helyi bankok 930-at telepítettek. De még így sem működhetnek teljes értékű bankként, mert a betétgyűjtés tiltott a számukra.
A bankszektor közel háromnegyedét tulajdonló állam még így is soknak tartja azt a 8 százalékot, ami a piacon a külföldiek kezében van. „A környező országokban, mint például Kínában, csak 2 százalék a külföldiek eszközrészesedése” – hangoztatják az ultraprotekcionisták. Pedig az indiai rúpia még jelenleg sem konvertibilis teljesen, a „subprime” hiteleknek még csak a hírét sem hallották, sőt inkább az „ingatlanlufi” idején kezdték el megszigorítani a hitelezési elveiket. Az indiai bankrendszerben hosszú ideje többnyire jövedelem alapú hitelezés folyik.
Indiában az állami bankárok nem tartoznak éppen a túlfizetett csúcsvezetők közé. Delhi legnagyobb magánbankjának vezetője közel 45-ször annyi pénzt visz haza, mint az Indiai Állami Bank (SBI) menedzsere. Az állam azonban nem véletlenül tartja rövid pórázon a bankárokat. Felfogásuk szerint a bankok feladata a „nemzet építése” és a „szegénység visszaszorítása”. (Emlékezzünk csak a 2006-ban Béke Nobel-díjjal jutalmazott indiai üzletemberre, Muhammad Junuszra, aki bankján keresztül a világ legszegényebb rétege számára kínált mikrohiteleket.) Az előbb taglalt fizetésekhez mérten a kínált hitelek ára is erősen eltér. Míg a Barclays 36 százalékos kamattal kínál egy átlagos autóhitelt, addig ez egy állami intézménynél csupán 10 százalék! Ennek fejében azonban a kormányzat is jogot formál arra, hogy – ha a költségvetési deficit úgy kívánja – „megdézsmálja” a bankbetéteket, és töröljön néhány hitelt is.
Míg a nyugati bankok sopánkodnak, sok független szakértő dicséri az RBI konzervativizmusát, és azon szurkolnak, hogy ez így is maradjon. Véleményük szerint, ha India megnyitja piacát, legalább ennyit kellene kapnia viszonzásul a nyugati bankszférától. Azonban – látva az európai példát – még ez sem lenne elegendő fizetség: a nyugati bankok kíméletlenül letarolnak minden piacot, ahova beteszik a lábukat, ha pedig rezeg a léc, szemrebbenés nélkül továbbállnak – a tőkéjükkel együtt. India pedig ebből a szempontból értékes és egyben veszélyes terep is: jelenleg még a legeldugottabb faluban is több bankautomata van, mint az amerikai vadvidéken. A Nyugat célpontjául szolgáló közép- és felsőosztály azonban csak a lakosság egytizedét adja. Egy átlagos indiai számára a bankbetét minimum összege 100 rúpia, míg az angolszász bankárok 5000 rúpiában „mérnek”.
De talán még ezek a modern „pénzügyi gyarmatosítók” sem tudnák elkorcsosítani a helyi lakosság józan gondolkodásmódját. Az indiaiak többsége ugyanis tisztában van azzal az egyszerű alapelvvel – aminek elsajátításához egy nyugati embernek méregdrága személyi tanácsadóra van szüksége –, hogy ha valaki többet költ, mint amennyit megtermel, akkor előbb-utóbb bajba kerül.
2009. 04. 17. (XIII/16)
