2008 januárjától új alapokra kerül a hazai egészségbiztosítási rendszer.
Kóka János SZDSZ-pártelnökként hat hetet adott a miniszterelnöknek arra, hogy
döntés szülessen arról, hogy az egy- vagy a több-biztosítós modell kapjon teret.
Sokan tartanak attól, hogy több biztosító esetén a hátrányosabb helyzetűek
kiszorulhatnak az egészségügyi ellátásból, tovább mélyülne a gazdagok és a
szegények közötti távolság. Ön egyetért az aggodalmakkal?
– Nehéz okosnak lenni, mert nem ismerjük a részleteket. De annyi bizonyos,
hogy hat hét nem elegendő egy ilyen fajsúlyú kérdés eldöntéséhez.
Milyen alapvető különbség áll elő az egy, illetve a több biztosító esetén?
Valóban hátrányosan érhet bárkit a piacnyitás?
– Véleményem szerint az lenne az optimális, ha működne egy állami
költségvetésű egészségügyi ellátás, ami mindenki számára biztosítja a
tisztességes minimumot. Emellett működhetne egy második szint, a
magánbiztosítóké, ahova a jövedelem függvényében fizetnének a tagok. Azzal a
szigorú feltétellel támogatnám ezt a megoldást, ha ezeket a befizetéseket úgy
adóztatnák, hogy az adó egy része visszacsorogna az állami ellátásba.
A bizonytalanságot az jelenti, hogy milyen szolgáltatások járnának alanyi
jogon, és miért kellene külön fizetni.
– Ugyanannyi ellátást kellene elérhetővé tenni az állami biztosítón
keresztül, mint amennyi most is rendelkezésre áll. A törvénynek világosan ki
kell mondania, hogy mi minden tartozik ebbe a körbe. Ezenfelül lehetőség lenne
magánbiztosítóval szerződve pluszszolgáltatásokat is igényelni. Számukra az
állam adja oda a „fejkvótánkat”, ebből kell gazdálkodniuk. A magánbiztosítók
kötelesek lesznek szerződni minden ügyféllel, nem válogathatnak. Az igazi kérdés
viszont ezután következik: mit nyújtanak a betegeknek a magánbiztosítók. A
nyugati tapasztalatok azt mutatják, hogy nem elégítenek ki minden igényt. Az a
félelmem, hogy a betegnek vagy az őt képviselő orvosnak ugyanúgy kell majd
vitatkoznia a biztosítóval, mint ahogy vitatkozunk, ha a szomszéd eláztatta a
lakásunkat, vagy ha autóbalesetet szenvedünk, azért, hogy fizessen a biztosító.
Mi van abban az esetben, ha a magánbiztosítónak nem elegendő a fejkvóta, mert
több komoly beavatkozásra is sort kellene keríteni? Most, ha az OEP kasszája év
közben kiürül, az állam pótolja a hiányt, de mi lesz az új rendszerben?
Valószínűbbnek tartom, hogy a magánbiztosítók korlátozzák az ellátást. A beteg
viszont, akinek szüksége lenne a beavatkozásra, sokkal kiszolgáltatottabb a
biztosítóval szemben, mint az állammal szemben. Attól tartok, hogy egyedül kell
majd „harcolnia” a biztosítóval, hogy az orvosa megkapja az engedélyt a
gyógyításra. Ezt a konfliktust az állam nyilvánvalóan nem meri felvállalni, mert
politikailag hátrányos lehet a számára, de a magánbiztosítási rendszerben
megteheti, mert akkor a biztosítókon csattan az ostor.
Az orvos viszont ott áll a szakvéleményével a beteg mögött. Ez nem elég
indok a biztosító számára?
– A biztosító mindig felülbírálhatja az orvos véleményét. A drágább
beavatkozások kapcsán megfontolhatják, hogy engedélyt adnak-e a beavatkozásra,
vagy nem. Az USA-ban, ahol már hagyományai vannak a hasonló rendszernek, erősebb
a betegjogi képviselet, amely segít hasonló helyzetekben. Európában is hosszú
évtizedek alatt formálódott a mostani rendszer, fokozatosan, apránként
csiszolták. Úgy vélem, hogy nem lehet néhány hónap alatt kidolgozni egy ennyire
bonyolult rendszert. Sokkal lassabban kellene haladni, mindig apránként
változtatni. Különben ez egy ugrás a sötétbe, ahol mindannyian egyfajta kísérlet
alanyai leszünk.
Miért e nagy sietség?
– Valószínűleg azért, mert igyekeznek betartani a kormányprogramot. Másrészt
minél lassabban halad a reform, annál nagyobb az esély, hogy kisiklik, mert
számtalan lobbicsoport igyekszik más irányba fordítani. És az sem kizárt, hogy
az igyekezet mögött az is meghúzódik, hogy a következő választásokig
lecsituljanak a kedélyek, működőképes legyen a rendszer.
A jövő évi bevezetés sürgetően közel van. Ehhez már őszre a parlament előtt
kell lennie a törvénytervezetnek, aminek elkészítésére csak a nyári hónapok
állnak rendelkezésre.
– Egyáltalán nincs olyan sürgető körülmény, ami miatt kapkodni kellene. Ez
nagyon komoly kérdés, egy egész ország egészségügyi ellátásáról van szó.
Óvatosan, megfontoltan kellene előre haladni. Először rendbe kellene tenni az
alapszintű, költségvetési alapú állami ellátást, s ha ez már jól működik, be
lehetne illeszteni a kiegészítő szolgáltatásokat adó magánbiztosítókat.
Veszélyes dolognak tartom a kísérletezgetést. Rengeteg, részletkérdéseket is
rendező szabályt kell kidolgozni először, hogy a biztosítók nehogy visszaéljenek
a helyzetükkel. Ezeket nem lehet az íróasztal mögül kitalálni, mert az élet
mindig váratlan dolgokat produkál.
A vizitdíj bevezetésekor is számos váratlan helyzet elé kerültek az orvosok.
Időnként hiába bújták a törvényt, nem tudták mindig, mi a teendő.
– Igen, pedig ez egy egyszerű dolog volt, de itt sokkal bonyolultabb
helyzetek lesznek.
Van európai példa, amit átvehetnénk?
– Sehol sem működik tökéletesen az egészségügy. Az alapkonfliktus nem
megoldható. Az egészségügy ma sokkal fejlettebb és drágább annál, hogy mindenki
számára minden elérhető legyen.
Ezt így kijelenthetjük?
– Igen, és ez a leggazdagabb országokra is igaz. Még ott is, ahol a
többszörösét fordítják az egészségügyre, mint nálunk. Ezért borítékolható a
probléma bármelyik modell bevezetése esetén is, mert az alapszituáció megmarad.
Számomra az angol rendszer azért vonzóbb a többinél, mert ott működik az állami
szerepvállalás, az ellátás színvonalát számon lehet rajta kérni. Nálunk is ez
vált honossá, ezért erre lenne érdemes építkezni. Vannak persze rossz példák is.
Az Egyesült Államokban például 50 millió embernek nincsen biztosítása, nem jut
hozzá az ellátáshoz. Európában jobb a helyzet, bár várólisták mindenhol vannak.
A tökéletlenséget a várólista jelenti?
– Igen, az alapprobléma, hogy nem jutnak hozzá, illetve nem időben jutnak
hozzá a betegek az ellátásokhoz.
A várólista azt mutatja, hogy az igénynél kisebb az egészségügy kapacitása.
Miért nem lehet bővíteni az egészségügyi kapacitásokat?
– Azért, mert ha mindenki igényét kielégítenénk, akkor az ország összes
pénzét erre kellene fordítani, más fejlesztésekre szinte nem jutna. Általános
szabály, hogy hozzávetőlegesen a GDP 10 százalékánál többet ne fordítson egy
ország erre a területre, hogy megmaradjon az egyensúly. Nem biztos, hogy az a
megoldás ugyanis, hogy újabb és újabb traumatológiát nyissunk, lehet az is, hogy
fejlesztjük az úthálózatot, hogy könynyebben eljusson a mentő a kórházba, vagy
szigorítjuk a rendőri ellenőrzést, hogy kevesebb baleset legyen, és érdemes
lehet az oktatásra is többet áldozni, hogy egészségesebben éljenek az emberek,
és kevesebb betegség legyen.
Mi a véleménye a Molnár Lajos, leköszönt miniszter nevéhez fűződő reformról?
– Nem értek egyet a vizitdíjjal, mert úgy gondolom, hogy az alapellátásnak
mindenki számára korlátlanul elérhetőnek kell lennie. Az első orvos-beteg
találkozáskor alapvető információra van szükségünk, arra, hogy az orvos
megállapítsa, betegek vagyunk-e, illetve szükségünk van-e ellátásra. Problémának
tartom, hogy már e kérdés feltevése is pénzbe kerül. Ebből nem lesz spórolás,
mert ha valakit visszatart a vizitdíj, s nem kap kezelést, súlyosabbá válhat az
állapota, ami még több pénzbe kerül. Nem gondolom, hogy piacosítható az
egészségügy. Az államnak felelősséget kell vállalnia az állampolgáraiért.
A kórházi ágyszám reformjával kapcsolatban pedig a sorrenddel van problémám.
Előbb számolják fel az ágykapacitásokat, és utána alakítják ki az új rendszert.
Ez olyan, mintha akkor süllyesztenénk el egy hajót, amikor a mentőcsónakot még
nem tettük a vízre. Nem feltétlenül rossz a reform iránya, inkább a kapkodással
van gond. Ez viszont ellenségessé teszi az embereket, félelmet és
bizonytalanságérzést hoz létre a betegekben, pedig éppen azt kellene megértetni
velük, hogy mindez az ő érdekükben van.
2007. 04. 27. (XI/17)
