A rendszerváltás után tíz évvel értük el a 80-as évek gazdasági teljesítőképességét,
tehát az elmúlt egy évtizedben tulajdonképpen a rendszerváltás okozta válság
veszteségeit dolgoztuk le. Igaz ugyan, hogy ez idő alatt átalakultak a
tulajdonviszonyok és az ipar szerkezete, de a belső ágazati viszonyok még így is a
fejlett ipari országok 20-30 évvel ezelőtti jellemzőire emlékeztetnek csupán. A történelmi
lemaradást nem könny? felszámolni – szögezi le a tanulmány. A magyar ipar nagy része
ma még korszerűtlennek számít. Sok a közepes vagy alacsony technológiai színvonalú
vállalkozás, és több ágazatban még nem történt meg a termékszerkezet megújítása.
A jelenlegi felzárkózási, "utolérési" szakaszban az iparunk szerkezete még
meglehetősen változékony, labilis. Ez megmutatkozik abban is, hogy az iparágak egy része
(főleg az exportra szakosodottak) látványosan fejlődnek, prosperálnak, míg más ágazatok
visszaesést mutatnak, és kiszorulnak az exportpiacokról, de a hazai versenyből is.
Az Ecostat kutatói megállapítják, hogy nemcsak a szerkezeti átalakulás, hanem a vállalatok
nagysága szerinti átalakulás sem ment teljesen végbe. Bár a vállalkozások többsége
magántulajdonban van, ez azonban még nem elégséges a folyamatos fejlődéshez szükséges
versenyképességi színvonalhoz. A vámszabadterületen működő cégek magas jövedelmezőséggel
bírnak, míg a vámterületi cégeknek jóval alacsonyabb bevétellel kell beérniük. Ez
főként a tőkehiánnyal, az elmaradó rekonstrukcióval, és a nem megfelelő vállalati
nagyság szerinti szerkezettel magyarázható. A fejlett országokhoz képest ugyanis túl
nagy a mikro- és kisvállalkozások aránya, és túl kicsi a fejlődőképes középvállalkozások
súlya.
Az Ecostat úgy látja, hogy mindezek miatt szükség van egy olyan átfogó iparpolitikára,
amely egyszerre fektet hangsúlyt a foglalkoztatási és a jövedelmezőségi területekre.
A cél mindenekelőtt: kihasználni a történelem adta lehetőséget.
1999. 10. 02. (III/39)
