A nanocellulózt fapépből állítják elő, mivel azonban egy nanocellulóz réteg vastagsága mindössze 200 nanométer, tetemes mennyiséget lehet már egy faágból is készíteni. E vékony rétegnek a tömegéhez viszonyított relatív szilárdsága azonban nyolcszor nagyobb, mint az acélé.
Ha mindez ennyire pofonegyszerű, jogosan vetődik fel a kérdés, miért csak mostanra vált elérhetővé ez a szuperanyag? A válasz abban rejlik, hogy idő kellett ahhoz, hogy megtalálják a megfelelő technológiát, amellyel a közönséges cellulózt nanocellulózzá sikerült „gyúrni”. A nanocellulóz felfedezésében természetesen nagy szerepe volt a nanoforradalomnak, amely mintegy tíz-tizenöt éve kezdődött, és a mai napig tart. A nano szócska a nanométerre utal, amely a méter milliárdod része, a nanotechnológia pedig ezeknek a miniatűr objektumoknak a tervezésével foglalkozik, s az 1800-as évek elején felfedezett cellulóz új tulajdonságait tárta fel a kutatók előtt.
A cellulóz, amely a növények sejtfalának legfontosabb alkotórésze, valójában egy hosszú láncú cukor, tudományosabb nevén poliszacharid. A növények sejtfalában több egyedi cellulózmolekula összekapcsolódásából jönnek létre azok a rostok, amelyek végül a sejtfal tartószilárdságát adják. A növények cellulóztartalma átlagosan harminc százalék, de számos növényben – például a gyapotban – ez az érték jóval magasabb, aminek következtében hatalmas mennyiségben lehet kivonni. Egy 2004-es tanulmány szerint évente mintegy hetvenmilliárd tonna cellulózt vonnak ki elsősorban fából és más növényekből.
2012. 09. 28. (XVI/39)
