Az Olasz Nemzeti Technológiai, Energetikai és Környezeti Ügynökség (ENEA) öt évig kutatta annak módját, hogyan tudnák reprodukálni azokat a mikrovékonyságú, szépia tónusú színeződéseket, amelyek a torinói leplen találhatóak.
A leplen egy olyan férfi holttestének lenyomata látható, akin korbácsolásból és keresztre feszítésből származó sebek találhatóak. A hagyomány szerint - amelyet egyre több tudományos érv is alátámasztani látszik - a 4 méter hosszú, 1 méter széles szövet a Názáreti Jézus halotti leple volt.
A lepelről szóló legkorábbi feljegyzések a 14. századból származnak, amikor egy keresztes lovag Franciaországba hozta, ahol évekig egy kolostorban tárolták. (Egyes feltételezések szerint ezt megelőzően a jeruzsálemi templomos lovagok őrizték a leplet, miután Konstantinápoly ostrománál megszerezték a nagybecsű ereklyét. A bizánciak előtt talán a kis-ázsiai Edesszában volt a lepel, már a 4. századtól. Művészettörténészek érdekesnek tartják, hogy Edeszszában ábrázolták először Jézust szakállas, hosszabb hajú férfiként, és ez a kép vált azóta is a tradicionális Jézus-portrévá.) A leplet a savoyai herceg 1578-ban adományozta a torinói érseknek, és azóta is az ottani Keresztelő Szent János-katedrálisban őrzik. Még a 16. században egy tűzvészben majdnem megsemmisült, a lángok okozta égési sérülések ma is láthatók a szöveten. 1898-ban fényképezték le először, és ezzel került az érdeklődés középpontjába, mert a negatív felvételeken sokkal élesebben kirajzolódott a leplen lévő test és arc.
2012. 01. 06. (XVI/01)
